Eger - hetilap, 1865

1865-02-02 / 5. szám

37

TÁRCZ A. >

Anatole Derly.

(Folytatás.)

IX.

Nyolcz nap mult el a nélkül, hogy valami történt volna, mi említést érdemelne. Néhányszor elmentem Auatoléval Stern kisasz- szonyhoz; — ennek helyzete mindig egyforma, ezen szép márvány úgy látszik, sohasem fog életet nyerni. Anatole minden reggelt a kunyhó úrnőjének szentelt, a napot és estét a Ferval család körében tölte el

.........gyakran a remeteség felé ment, hogy tanúja leg

yen azon hangversenyeknek, melyeknek egyedüli hallgatója ő volt.

r

— En sokat dolgozom, monda egy nap nekem; egy munkát készítek, melybe egész lelkemet fogom átönteni; ezen munkát „a hegyi éjjelekről“ ezimezem.

E kézirat most kezeimnél van, folytatá a kapitány, talán lesz idő, midőn közzéteendem.

Az isteni gondviselés láthatlan működése által történt, hogy Emilia egészsége szemlátomást javult; az orvosok, kik hiában használták fel a tudomány minden eszközét — hiában fáradoztak; működni engedék a természetet, é3 most némi reményt nyújtának. A szegény anya sirl örömében, midőn visszaadva látta gyermekét az életnek.

— Akarsz velem tartani? kérdé Anatole egy reggel szobámba lépve ; Matildhoz megyek, a három cserfánál levő kereszt- nthoz.

— Örömest, felelém, mert komoly közlendőm van veled.

— így csak nyerünk, ha szép eszméidet közlöd velem.

— Kedves gyermek, te költő vagy, s nem messze látsz, magad előtt csak a zöldet s virágokat szemléled; te nem akarsz gondolni arra, hogy a jövő el is szomorodhatik, csak a jelen boldogságát látod, — és nem akarod előre észrevenni a szerencsétlenségeket ; engedj engem gondolkozni helyetted, eszedbe hozni, hogy azon téren, melyen állasz, életed nem egészen a tiéd, hanem ahhoz némi- leg jogot tart egy más személy, ki előtted kedves.

— Mit akarsz mondani í

— Te kétségkívül örömmel vetted észre azon javulást, mely Ferval kisasszony egészségében oly feltűnő, és ennek oka, mit eddig testvéri szereteted által elvakittatva nem láttál, az, hogy téged e leány szeret, és te vagy egyedül a kapocs, mely öt az élethez fűzi.

— Ez iszonyú volna, mormolta Anatole.

— És miért ? Tehát még mindig reméled, hogy Stern kisasz- szony függetlenségi szép álmát neked feláldozza ?

— Remélem, hogy a szív szava meg fogja hódítani az önzés e szikláját; egyébiránt én nem szeretem Emíliát, én nem vehetem nőül.

— Értsd meg tehát, szegény barátom, hogy a világ nem hisz az ily érzelmeknek; te nem kötheted életedet Ferval kisasszony életéhez csak házasság által, igy a rágalom elér hozzád.

— Mit nekem a világ és fecsegései ? !

— Uigyj nekem Anatole! e két nő egyikétől válnod kell; e nélkül nagy szerencsétlenséget fogsz magadnak okozni, és lesz nap, melyen küzdeni szeretnél a társadalmi törvények ellen.

— Eddig haladtunk beszélgetésünkben, midőn Stern kisasz- szonyt észrevettük, ki mosolylyal közeledett felénk. Mint mindig, kedvesen fogadott és mosolylyal jelenté, hogy házassága napja közeledik, s csak kevés ideig leend még titkos lakója a „remeteségnek“, és hogy óhajtása, ezután bennünket gyakrabban látni: mert nemsokára elhagy örökre.

Szivarra gyújtók, Anatole szokása szerint a leány mellé ült, ki könyvekkel és albumokkal volt körülvéve.

Jó sokáig beszélgettünk, midőn egy fiatal sveiczi leány megjelenése minden figyelmünket igénybe vévé.

Magas, szép leány volt ez, kissé naptól barnult arczczal. Hajfonadéka hosszan nyúlt le vállairól, s majdnem a földet érte; vörös mellényke szoritá össze karcsú, nyúlánk derekát, melyre a párisi szépek irigykedtek volna.

Felénk közeledett, füzvesszö-kosarában erdei virágokkal.

— Kedvem volna minden virágját megvenni, kiáltott Matild; szegény gyermek! mily elégedett!

Valóban a fiatal leány arcza örömtől sugárzott a pénzdarabok látására, melyeket neki Anatole nyújtott.

— Hogy liivnak gyermekem ? kérdé Stern kisasszony.

A fiatal leány ráemelte nagy fekete, ragyogó szemeit, s kissé durva hangon felelte:

— Nevem Mariette.

Bizonyos büszkeség volt észrevehető a hangban, melylyel a lány e szavakat mondá.

— És — kérdé még Stern kisasszony, ki nagyon érdekeltnek látszott a fiatal leány által, — Mariette, szerencsés vagy te?

— Szerencsés ? talán !

— Talán ? ez kitérő felelet.

— Valóban az, asszonyom! Én magam sem tudom, ha vájjon boldog vagyok-e? mondja meg, kérem, miben áll a boldogság, és akkor tudok önnek felelni.

Matild mosolygott és részvéttel nézte e leányt, ki őt naivul kérdezte: „miben áll a boldogság ?“ Talán ezen pillanatban kénytelen lön maga előtt bevallani a fiatal urhölgy, hogy nem tud többet, mint e kis parasztleány.

— Ha ön e kérdést más, előbbi időben tette volna nekem asz- szonyom, folytatá Mariette, akkor én kétségkívül azt feleltem volna : nem asszonyom! nem .... én nem vagyok boldog! Mert valóban, mi az én életem ? Télen sötét, hideg házban lakom, hova a nap csak szűk padlásablakon süt be, és hol a szél minden nyílásban ajtót talál. Egész nap foltozgatok, szemeimet rontom, megszurkálom ujjaimat, hogy megkeressem azon csekélységet, mely életem fentar- tására szükséges ; a tavasz első mosolyánál a zöld erdőre megyek, és fájós ujjaimmal keresem az ibolyákat a füvek alatt, azokból csinos bokrétákat kötök, hogy nehány sous-ért eladjam a sétáló hölgyeknek a tavasz ezen első mosolyait. Az ibolya után következik az eper, és ezen idő rám nézve az év legszebb része. Mindazáltal sokszor kell meghajolni, hogy a kosár megteljék piros gyümölcsökkel, és sok utat tenni melegben, porban, hogy eladhassam gyümölcsömet a kocsin járó urhölgyeknek ; — és lássa ön, néhányszor már irigykedtem, meggondolva, hogy ez úri nők minden szerencséjüket, selyemruháikat a véletlennek köszönhetik; én tudom, hogy nem születtem ily boldogságra, én kérdezem magamtól: „mért van Mariette a világon ?“ — És azután egy nap — nyár utolja vala, — az utasok visszatértek városaikba, a vidék majdnem elhagyatva lön A gazdag polgárok nem szeretik a holt természetet, pedig az oly szép! Lássa ön, azon nap mélyen van bevésve emlékembe. Az erdőnek vad kinézése volt, a szél süvöltött a fákon keresztül, és oly hangon, hogy a természetet véltem sóhajtani. Meg volt halva az erdő, sírjába lépett, a levelek sárgák voltak, és barangoltak a levegőben. Sürü bokor fedett el engem, el voltam foglalva rözsekészités - sei. Egyszerre lépéséket hallok mögöttem, megfordulok, és észrevettem Bouvel Jánost, a favágót.

— Mindig munkában, Mariette ? mondá nekem.

—• A mint látod, János, felelém, folytatva a munkát, mintha ö ott sem volna, azonban szivem erősen dobogott. Nekünk nép embereinek nincs időnk szerelemről beszélgetni, és nincs műveltségűnk, hogy szép szavakat tudjunk mondani, azonban mi tudunk