Eger - hetilap, 1865

1865-01-26 / 4. szám

30

képet, melyről oly régen álmodozék ! Azonban csakhamar észrevette, hogy Anatolénak is megvannak fogyatkozásai, és hogy nem egyesiti magában mindazon kellékeket, melyekről álmodozék.

De Matild küzdeni akart az unalom ellen, mely őt gyötörni kezdé, daczára könyveinek és zenedarab-füzeteinek. Kedves szórakozásban élt ezen kis idylli érzelmi világban, és miután, hogy megnyugtassa lelkiismeretét, erősité Anatolénak, hogy ő többé nem szabad; felhatalmazta udvarolhatni neki, miután megtiltó előtte szerelemről beszélni.

Ezen cselekvési mód lehetett egy könnyelmű, de semmi esetre egy érzelemdús nőé.

Én egy pillanatig hittem, hogy a nemes kisasszony nem lehet érzéketlen Anatole érzelmei iránt, de azon rajz után, melyet róla birtam, láttam, hogy érzelemnyilvánulásaiban az önzés az uralkodó.

— Tehát ezen oldalra kell irányoznom ütegeimet, mert ezen oldalról támad az ellenség, mondám magamban.

El voltam merülve gondolataimban, midőn a csengetyü hangja ebédre hivott; lementem az étterembe, hol az egész társaságot együtt találtam. Mint mindenkinek, ki először ül a vendéglő étasztalához, úgy nekem is ki kellett állnom a vizsgálatot, melytől a vendéglő lakosai nem mentettek föl.

Dufour ur oldala mellett találtam magamat, ki megtisztelt azzal, hogy végnélkül kérdezősködött.

— Uraságod katona ? kérdé tőlem ; azután a nélkül, hogy a válaszra időt engedne, folytatá: ez minden esetre nemes pálya; mindenek fölött szép Franciaországunkban, hol a bátorság nemzeti erény, s oly közönséges, hogy ki magát megkülönböztetni akarja, hősnek kell lennie. A franczia katona nem ismeri a veszélyt, előtte semmi sem lehetetlen, mert az elölépés Dines akadályozva, s a betöltött kötelesség öntudata nyugtot ad. Ah! sohajtá Dufour ur, én ragyogó jövőt álmodtam fiam számára; gyermekségében mindig sisakba öltöztettem, s kartonból készített mellvasba; talán most már zászlóaljparancsnok volna : de az Isten nem igy akará!

— Uram ! az ön fia meghalt talán a harczmezőn ? kérdém.

— Nem ! kapitány! nem! fiam él, de egy semmirekellő, ki szégyent hoz szülői nevére, és ki rám nézve egészen idegen.

Én magam elé néztem minden válasz nélkül, nem akarva megzavarni a tisztes polgárt egy második kérdés által; de vannak emberek, kik első teendőjüknek tartják, elbeszélni családi eseményeiket az első idegennek: Dufour ur ezek közül való volt.

— Képzelje, mondá vállamat megrázva, képzelje ön: én minden tekintetben magas nevelést adtam azon fiúnak ; elküldöttem a polytechnicumba; akartam, hogy dicsőén töltse be a haza iránti kötelmeit; fiamnak nem ízlett a munka; a számtani előadások alatt harczokat rajzolt az iskola falaira, sohasem volt képes kielégítő vizsgát adni. Végre azt mondtam neki: miután tudatlan vagy, el- mégysz katonának, mint önkéntes, s megkülönböztetheted magadat bátorságod által. Tudja :'n, mit felelt a szerencsétlen? Nem, persze hogy nem ! ön azt kép’ lni sem tudja. Azt felelte, hogy neki semmi kedve a katonaságra, és hogy ő művész akar lenni. Minden, mit megkisérlettem ezen bolondság ellen, haszontalan volt. A gyermek nagyon kemény fejű. Elutazott, elvitte magával átkomat, és most vászonra mázol, s képei, mint mondják, kedvelőkre találnak, a mi előttem megfoghatatlan.

— Mindazáltal Dufour ur, kérdezőm félénken, ha az ön fiú bir képességgel ? ... .

—- Képesség ! . . az én fiamnál? ! . . . hova gondol ön? És még azt mondani, hogy a gyerköcz Francziaország dicsősége lehet, mint lett volna egykor mint Dufour tábornagy! . . .

— Bocsánat uram ! bocsánat! szakitám félbe, engedje fiát védenem, kit ön szigorúan ítél meg. Több mód is van, híressé lenni, és ha a katona kötelessége, megvédeni a zászlót, a festesz és iró kötelessége, annak tetteit halhatlaná tenni. Higyje nekem : akard

mellett méltó helyet foglal a toll és ecset, és ha Francziaország kitünteti magát fegyverei által, emlegetik azt a világban mindenütt lángeszű férfiai miatt, milyenek sohasem hiányoztak.

—- Bah! mondá hangnyomattal Dufour ur, a művészek mind éhen haltak meg!

E záradékra nem volt mit felelnem ; egyébként is nem volt kedvem harczolni a városi polgár előítéletei ellen.

A társalgás átalános lön, és sir Williamon, ki makacsul hallgatott, s Eulalia kisasszonyon kívül, kinek a mama egy-egy tekintete hallgatást parancsolt mindannyiszor, valahányszor véleményét akarta nyilvánítani, mindenki beszélt szabadon bocsátott jó kedvvel.

Az angolok, kiknek minden foglalatosságuk abban áll, hogy gyakran komikus komolysággal őrzik meg komolyságukat az ebédnél is, ritkán nevetnek, hacsak nem a csemegénél. Németországban sokat beszélnek a vendéglő asztalánál, de majdnem mindig politika tárgya a társalgásnak, és midőn Rajna aranynedve csillog az üvegben, nem ritkán e társalgás valódi vitává válik.

Nemcsak Francziaországban szoktak fecsegni sokáig haszontalan tárgyakról minden szünet nélkül; szomszédainknál is találunk könnyelműségre, melyet nekünk oly nehéz volna elhagyni.

Weilerben természetesen sokat foglalkoztak a „ remete-hölgy- gyel“ és meg nem bocsátók neki az elszigeteltséget, melyben élt.

— Különös okai lehetnek a rejtőzködésre, mondá Dufour asszony, és ezen szép Straniera, kivel az utóbbi napokban találkoztam az erdőben, és ki engem kevélyen mért végig, talán a roszabb faj egy bűnös tagja.

— De kegyed azt mondá nekünk ezelőtt,szólt Ferval asszony,

hogy egy olasz énekesnő, ki azért rejté el magát, hogy egy bizonyos esemény következményeit kikerülje

.......

— Ez kevésbbé fontos asszonyom, vágott közbe szárazán Dufourné; annyi bizonyos, hogy a kérdéses személy fél a fölismeréstől, miért ? azt nem tudom ; egyébiránt, folytatá Anatole felé fordulva, ki Emíliával fecsegett; én ismerek személyeket, kik kétségeinket föl tudnák világosítani, és kik — bizonyos vagyok benne — nem haboznának azt tenni, ha őket kérnök, kivévén, ha ezen személyek nem lennének beavatva ezen dologba; akkor azonban hallgatásuk magyarázna meg mindent.

Anatole gyengén elsáppadt, megértvén, hogy Dufourné Matild- dali ismeretségére czélzott, azonban elég hidegen felelt:

— Nem hiszem, asszonyom ! hogy egy becsületes ember önt beavatná oly dolgokba, melyeket tőle kérdez; főleg ha e kérdezös- ködésnek nem volna más alapja, mint egy könnyed kiváncsiság kielégítése, de mely nincs indokolva.

— Tehát uram! ellenveté Dufourné, látni fogjuk önt, ezen

titkos személy bizalmától visszahúzódni............

— Bizalom, mely talán soha sem erőszakoItatott, szakitá félbe Anatole, hirtelen fölemelkedve, s karját nyújtva Ferval asszonynak, ki leányával távozni készült.

Követem őket, miután Dufour ur kezét megszoritám, ki úgy látszott, mintha neje szavai elkerülték volna figyelmét, és a szóváltás ideje alatt a szagos olaj készítési módját magyarázta.

— A ti családi életetek valóban kedves, mondám Anatolénak, a mennyiben nekem úgy látszik, hogy a legnagyobb szívélyesség uralkodik a vendégek közt.

— Az első eset ez, szólt elpirulva.

— Légy nyugodt: nem lesz utolsó.

Megkisértém kiolvasni a fiatal leány arczárói az ezen esemény által előidézett hatást. Egy vonása sem változott, egy fellegecske sem árnyékolta be homlokát, közönyösnek látszék minden iránt, mi körülötte történt.

(Folyt, köv.)