Eger - hetilap, 1865
1865-06-01 / 22. szám
— 192-4 T A R C Z A. IHódolat. *) Aranykürtöt fogok kezembe, A szent várost végig bezengve; Mert a kegyelmek aranyéve, A leghöbb vágyak drága réve Oh itt, oh itt van. itt van, itt van! Szemem-, szivem-, lelkemre villan, Mint Péter szent arczúlatára Tábor hegyén a menny sugára. Te jősz, szent Béla unokája, F é 1 s z á z múltán áldozni vágyva, S ag^gódol: mely templomba térj be, Az Úrnak annyit épitél te! Sőt itt hagyod e drága völgyet, S mást jegyzesz el a szent gyönyörnek; Mert tán, a kik forrón szeretnek, E völgy kicsiny a százezernek ? Ah! bár hová mégy, bármi messze, Oltárod lobra fényövezve Ide ragyog, akként világol, Mint Libanon az esthomályból, S áldásink, e fehér galambok, Fölismervén a fényes ormot, Lelippennek, érted sovárgva, Oltárod ékes zsámolyára. Fölszállanak áldó kezedre, Mely őket szülte, fölnevelte, Szivedre szállnak leigézve, Mert az a jóság égi fészke, Es tűzzel fölkent ajakadra, Melyből a szó: méz, tiszta manna, Es csókolnak s körüllebegnek, Mint áldozó napot a felleg. Oh! te is nap vagy. Annyi év Ragyogva, áldva, el nem égve; Sőt napnál jobb, mert alkonyodban Még forróbb, áldóbb sugarad van. S ah! én megolvasni szeretnék Minden fénylő kis porszemecskét, Mely a napfényben játszik; úgy tán Jótetteid számát kitudnám! De mért? az Isten látja élted, S müvében gyönyörködve éltet, S papságod fáján e tavaszra Öt ven aranybimbót fakaszta; Hogy e fénylombbal lépj eléje, Kiért aranyszerelmed égé; Mert az Úr bölcsen oszt jutalmat, Szeretetért szeretetet ad! Es te szeretted, annyi évvel! Egy szent János ifjú hevével, S miként ez drága Jézus keblén, Csüggsz dicsőségén és szerelmén, — S a kezedrakta templomívek, Jelképezvén magas, hű szíved, Bármint ragyognak, s fenlebegnek, Csak szivárványi szerelmednek. *) A Bartakovics Béla érsek ö nmélga aranymiséje emlékére szerzett diszalbumból. Te azt szeretnéd, hogy valóba Isten szentségtartója volna Minden szív és kebel, a melvet Egy halbatlan lélek melenget; Te azt szeretnéd, hogy lejőne A tiszta üdv, a menny — a földre; Azért látjuk, hogy szent nyomodban Mindütt egy szűz angyalcsoport van! A nevelés és irgalomnak Angyalival adál e honnak Irt lelke s teste sok sebére, Áldjon meg, áldjon Isten érte! S ha e hon kigyógyul sebébiil, S a jó anyák által felépül, Orömkönyén, — vajh ne sokára! — Ott fénylik nagy lelked sugára. Mert a te édes honszerelmed Egy alkotó, egy szent lehellet, Zaj nélkül jár, csöndben fuvalva, S tengert szárit áldó hatalma, — És e tenger, ah! az a bő köny, Melyet nyomor, bú sir a földön; — A szegény, özvegy és az árva,... Ok honszerelmed koronája! E koronát tedd most fejedre, Dicsőség papja, fejedelme! Ama szent oltárkőhöz lépve, Melyet már csókolsz öt ven éve. Vagy nem! — Áldozd föl Istenednek, S borulj lábához, mint a gyermek; Hadd lása, hadd, a büszke század, Mily n a g y g y á tett a mély alázat! Hadd lássa meg képét egész menny Alázatod mély tükörében, És legalább e drága perezre A mély s magas olvadjon össze! Hogy az égnek minden kegyelme Ide folyjon áldott szivedbe, S mindenható, kimondhatatlan Erő legyen áldó szavadban. Áldd meg az egyház szent hajóját, Fájdalma véres lobogóját, És őt, ki vész közt meg nem rendül, Ki keresztet vett a keresztrül, A szenvedések fér fi át, ki Egy vihart is túl bír kiáltni, Mig szava elzúg mennydörögve Napnyugattól el napkeletre.... Áldd meg hazánkat, áldd az édest, Melylyel egy vagy, egy lélek és test, Hogy ki szent ősöd, Béla óta Száz vérkeresztség közt megóva Él itt, — mig halvány, néma arczát Remény szent leplei takarják, — Áldásaidban megfiirödve Virágozzék föl mindörökre. Áldd meg papságod, s drága néped, A te örömed, s dicsőséged,
