Eger - hetilap, 1865

1865-05-18 / 20. szám

175 4 TÁR A kis tündér emléke. (Aug. 22. 1864.) III Semmim sincsen a világon, Csak szerelmem és dalom, Ha szerelmem elraboltad, A dalt is neked adom. Rózsafáról metszek lantot, Hurt angyalhajból fonok, Hadd zengjen oly mondhatatlan Kéjjel, mint szívem dobog. Kiteszem a mézharmatra, Hadd cseppentse meg az ég, Rakják benne fészkeiket Szerelmes fülemilék. Ezerjóftível mosom meg, Hadd hozzon irt a sebre, Ah! mert a szerelem átka, Hogy édesb megsebezve. Elmegyek, hol Sapho nyugszik, S bár a tenger mélyiben A szerelem fájdalmától Tört szivéhez értetem. Liliomporral hintem meg Mindig lantos újamat, Valahányszor zengő fámon Egyegy dalbimbó fakad. S tépem a dalt, szórom a dalt, Mint a rózsalevelet, Mig egészen elbontják Ábrándos szép lelkedet. r Es te,... te hallgatni fogsz majd, Csak egy szócskát lehellesz, De ajkad galambbúgása Ezer dal viszhangja lesz. IV. Az útfélen egyedül járok, Búsan néznek rám a virágok, Várják, mikor kel fel a hajnal, Mely megmossa tiszta harmattal. Ne várjatok kedves virágok, Orömkönyet hintek én rátok, Könyem édesebb a harmatnál, És szerelmem szebb a hajnalnál. Ha könyed édesb a harmatnál, És szerelmed szebb a hajnalnál, Vidd ezt a legszebbik virágnak, Kinél szebbje nincs a világnak. Elvinném én, de nem, nem szabad, Bár a szivem érte megszakad; Mint a virág sziklás útfélén Velem halsz meg oh köny, szerelem. Sas. C Z A. {*­Az öreg száműzött. I. Szibéria határain, ott ama végtelen erdők mögött, melyek­nek borzasztó egyhangúságát misem változtatja, a 18-ik század elején egy kis helység állott, melynek kunyhói ép oly szegénye­sek voltak, mint amily szerencsétlenek azok, kiknek menhelyül szolgáltak. E helység Bessorowa volt, — több mint 1500 mért- fölnyi távolságra Moszkvától, s mintegy kiegészitő része a szám- tizöttek találkozási helyének — Tobolszknak, mert kik Szibéri a fővárosában helyet nem találtak, ide szállíttattak. Azon parasztok és mugikák, kik Bessorowa népességét képezték, hajdan másvilágot éltek; s e kegyvesztett szerencsét­lenek kénytelenek voltak mo?t bányákban dolgozni, vagy kép- zelhetlen fáradsággal keresni napi kenyerüket e terméketlen földön. De a szerencsétlenek közt, kiknek napjaikat fájdalmas száműzetésben kellett, hogy úgy mondjam — lekinlódniok, egyik sem viselte kemény sorsát nagyobb önmegtagadás és bátorsággal, mint egy öreg, kinek előbbi életét mindeddig áthatlan lepel fődé. Akár — mert félt, hogy szerencsétlensége okát fölfedezvén, az alig hegedő sebeket újit ki, akár — mert talán neve fölfedezése társai eddigi tisztelete-s szeretetétől fosztaná meg ősz haját, elég az, hogy az öreg száműzött — mint őt Bessorowaban nevezték, soha sem akarta könyei okát nyilvánítani. Az öreg egészen megadta magát változliatlan sorsának, ön­maga csinálta fészkét a pusztában; de mégis gályákból épült kunyhója egy jól begyakorlott, vagy legalább a szerencsétlenség által kiképzett kéz müvére mutatott. Egy darabka föld, egy tehén, két ukrániai juh volt minden vagyona. Egykori hatalma romjai gyanánt állott ő tehát a jabuskai sivatagon fiával és két szép leányával. Azonban ne előzzünk meg semmit. 1742. év egyik téli estéjén, az öreg száműzött, három gyer­meke és egy mugika voltak együtt a kunyhóban. A mély csendet csak a szibériai ebek távol ugatása zavarta. Mig az öreg — ki a földön ült — gyakorlott ügyességgel javitgatá szakadozott háló­ját, addig a mugika — kinek nagy medvebőrsapkája jól szemére volt húzva — a pattogó tűz fényénél egy kis orosz bibliában figyelmesen lapozgatott. Hirtelen félretolatott a kunyhó ajtaja, s azon egy utas lépett be, katonatiszti egyenruhába öltözve, men­nek azonban színe és szakadásai régibb idők müvéről tanúskod­tak. A tűzhöz közeledett, hogy a hideg által megmerevedett ujjait fölmelegitse. — Hozott Isten! — mondá az öreg száműzött, fogadva az idegen nyers köszöntését, közelebb húzván egy lóczát a tűzhely­hez s egy tejesköesög és darab fekete kenyérre mutatva — enyhítsd éhséged és szomjúságod. — Szent Miklós fizesse meg! válaszold az idegen. Bizony jól fog esni, mert ötven mértföldet tettem a homokban, s mindig e ko­pott köpönyegen háltam, s csak is hitvány gyümölcsökkel éltem. Hanem, hogy híják ezt a helységet. — Bessorowa — feleié az öreg. — Távol van-e Moszkvától ? — Ezer ötszáz mföldre —- válaszolá a száműzött. — Szent Sergius ! sohajtá elszomorodva az idegen, mit használ nekem a Kamcsatka pusztáin eltöltött húsz év, ha tapasz­talataim s fölfödözéseimmel Oroszhont nem gazdagíthatom. — Öreg — tévé hozzá a számüzötthöz közeledve — én Menzikoff herczeg régi katonája vagyok. Parancsa folytán egy megbízással küldettem Bering kapitányhoz, és én e hires kalandort minden­hová követtem ; eddig ismeretlen tartományok fölfedezésében se­géde valék; elértem a kaukázusi hegyek legutolsóját; bejártam

Next

/
Oldalképek
Tartalom