Eger - hetilap, 1865

1865-05-18 / 20. szám

175

4 TÁR

A kis tündér emléke.

(Aug. 22. 1864.)

III

Semmim sincsen a világon,

Csak szerelmem és dalom,

Ha szerelmem elraboltad,

A dalt is neked adom.

Rózsafáról metszek lantot,

Hurt angyalhajból fonok,

Hadd zengjen oly mondhatatlan Kéjjel, mint szívem dobog.

Kiteszem a mézharmatra,

Hadd cseppentse meg az ég,

Rakják benne fészkeiket Szerelmes fülemilék.

Ezerjóftível mosom meg,

Hadd hozzon irt a sebre,

Ah! mert a szerelem átka,

Hogy édesb megsebezve.

Elmegyek, hol Sapho nyugszik,

S bár a tenger mélyiben A szerelem fájdalmától Tört szivéhez értetem.

Liliomporral hintem meg Mindig lantos újamat,

Valahányszor zengő fámon Egyegy dalbimbó fakad.

S tépem a dalt, szórom a dalt,

Mint a rózsalevelet,

Mig egészen elbontják Ábrándos szép lelkedet.

r

Es te,... te hallgatni fogsz majd,

Csak egy szócskát lehellesz,

De ajkad galambbúgása Ezer dal viszhangja lesz.

IV.

Az útfélen egyedül járok,

Búsan néznek rám a virágok,

Várják, mikor kel fel a hajnal,

Mely megmossa tiszta harmattal.

Ne várjatok kedves virágok,

Orömkönyet hintek én rátok,

Könyem édesebb a harmatnál,

És szerelmem szebb a hajnalnál.

Ha könyed édesb a harmatnál,

És szerelmed szebb a hajnalnál,

Vidd ezt a legszebbik virágnak,

Kinél szebbje nincs a világnak.

Elvinném én, de nem, nem szabad,

Bár a szivem érte megszakad;

Mint a virág sziklás útfélén Velem halsz meg oh köny, szerelem.

Sas.

C Z A. {*Az öreg száműzött.

I.

Szibéria határain, ott ama végtelen erdők mögött, melyeknek borzasztó egyhangúságát misem változtatja, a 18-ik század elején egy kis helység állott, melynek kunyhói ép oly szegényesek voltak, mint amily szerencsétlenek azok, kiknek menhelyül szolgáltak. E helység Bessorowa volt, — több mint 1500 mért- fölnyi távolságra Moszkvától, s mintegy kiegészitő része a szám- tizöttek találkozási helyének — Tobolszknak, mert kik Szibéri a fővárosában helyet nem találtak, ide szállíttattak.

Azon parasztok és mugikák, kik Bessorowa népességét képezték, hajdan másvilágot éltek; s e kegyvesztett szerencsétlenek kénytelenek voltak mo?t bányákban dolgozni, vagy kép- zelhetlen fáradsággal keresni napi kenyerüket e terméketlen földön.

De a szerencsétlenek közt, kiknek napjaikat fájdalmas száműzetésben kellett, hogy úgy mondjam — lekinlódniok, egyik sem viselte kemény sorsát nagyobb önmegtagadás és bátorsággal, mint egy öreg, kinek előbbi életét mindeddig áthatlan lepel fődé. Akár — mert félt, hogy szerencsétlensége okát fölfedezvén, az alig hegedő sebeket újit ki, akár — mert talán neve fölfedezése társai eddigi tisztelete-s szeretetétől fosztaná meg ősz haját, elég az, hogy az öreg száműzött — mint őt Bessorowaban nevezték, soha sem akarta könyei okát nyilvánítani.

Az öreg egészen megadta magát változliatlan sorsának, önmaga csinálta fészkét a pusztában; de mégis gályákból épült kunyhója egy jól begyakorlott, vagy legalább a szerencsétlenség által kiképzett kéz müvére mutatott. Egy darabka föld, egy tehén, két ukrániai juh volt minden vagyona.

Egykori hatalma romjai gyanánt állott ő tehát a jabuskai sivatagon fiával és két szép leányával.

Azonban ne előzzünk meg semmit.

1742. év egyik téli estéjén, az öreg száműzött, három gyermeke és egy mugika voltak együtt a kunyhóban. A mély csendet csak a szibériai ebek távol ugatása zavarta. Mig az öreg — ki a földön ült — gyakorlott ügyességgel javitgatá szakadozott hálóját, addig a mugika — kinek nagy medvebőrsapkája jól szemére volt húzva — a pattogó tűz fényénél egy kis orosz bibliában figyelmesen lapozgatott. Hirtelen félretolatott a kunyhó ajtaja, s azon egy utas lépett be, katonatiszti egyenruhába öltözve, mennek azonban színe és szakadásai régibb idők müvéről tanúskodtak. A tűzhöz közeledett, hogy a hideg által megmerevedett ujjait fölmelegitse.

— Hozott Isten! — mondá az öreg száműzött, fogadva az idegen nyers köszöntését, közelebb húzván egy lóczát a tűzhelyhez s egy tejesköesög és darab fekete kenyérre mutatva — enyhítsd éhséged és szomjúságod.

— Szent Miklós fizesse meg! válaszold az idegen. Bizony jól fog esni, mert ötven mértföldet tettem a homokban, s mindig e kopott köpönyegen háltam, s csak is hitvány gyümölcsökkel éltem. Hanem, hogy híják ezt a helységet.

— Bessorowa — feleié az öreg.

— Távol van-e Moszkvától ?

— Ezer ötszáz mföldre —- válaszolá a száműzött.

— Szent Sergius ! sohajtá elszomorodva az idegen, mit használ nekem a Kamcsatka pusztáin eltöltött húsz év, ha tapasztalataim s fölfödözéseimmel Oroszhont nem gazdagíthatom. — Öreg — tévé hozzá a számüzötthöz közeledve — én Menzikoff herczeg régi katonája vagyok. Parancsa folytán egy megbízással küldettem Bering kapitányhoz, és én e hires kalandort mindenhová követtem ; eddig ismeretlen tartományok fölfedezésében segéde valék; elértem a kaukázusi hegyek legutolsóját; bejártam