Eger - hetilap, 1865

1865-04-06 / 14. szám

126

mat, nekivágtatok az irodalomnak, s meg nem nyugszom addig, mig a csőn- chin- chámi birodalom registrátorává nem leszek.

Mily fölséges leend följegyezhetnem a halhatatlan császár világhírű tetteit, s szokásait!? Hány öl hosszú ezopfot visel, hányat prüsszent egy napon alattvalói boldogitására ? Mikor alszik, miért nincs ébren ? És ha nem tud aludni, hány röfös fokhagymás kolbászszal terhelte meg fönséges gyomrát ? Oh szerkesztő úr! | ha én e népboldogító eseményeket az utókor tudomására juttathatom, oly szolgálatot teendek az emberiségnek, melyért bizonyosan megérdemlendem, miszerint nevem jégtáblába vésessék — kánikula közepén 1

Mielőtt azonban e nagyszerű vállalatomat létesíteném, t. szerkesztő ur kegyes engedelméböl elsőbben az „Egerben“ óhajtók föllépni *) — ha nem mázsás, legalább fontos tudósításokat közlendvén Nagy-Kúnországból. Azonban minden makulatúrák keserves kínjaira kérem t. szerkesztő urat, miszerint becses lapjában közlendő soraimból csak olyakat töröljön ki, a mikért talán mind a ketten ingyenszállást, és kosztot nyerhetnénk. Mert én igen jól ismerem a szerkesztő urakat. Ok mindig a censura ellen lamentálnak, maguk pedig a legzsarnokabb censorok! Hány nagyratörekvő ifjú van, kiben a költészet vénája oly kifogyhatlan forrásból veszi eredetét, hogy ha bármely szépirodalmi lap csak egy parányi térséget is engedne neki az ömledezésre, bizonyára egy második özönvízzel árasztaná el a nagy világot! Hány vas*) Hozta Isten ! S z e r k.

szorgalmú s birkatürelmű ifjú van, ki még egy szerelmes sonettet kikalapálhat: fejére ken egy meszely tintát, elrág vagy tizenkét tollsöprüt, s szünteleni sobajtozásaival annyira megrontja a levegőt, hogy a hagymáz és marhavész pusztító ereje föltarthatlanúl járja be az ország vidékeit!? És a szerkesztő urak nemhogyisz- tikélnék a Parnassusra kapaszkodó fiatalságot; de sőt inkább kegyetlen vörös plajbászukkal — egyetlen vonással — megsemmisítik a nagyratörö elmék csodaszüleményeit. Legfölebb a „szerkesztői mondanivalókban“ tesznek ilyforma megjegyzést: „X

__

u

rnák. Izzasztóban. A vers ugyan elég rövid, de a lábak nagyon hosszak.“ Ugyan kérem alásan, már miként lehessenek hosz- szak a lábak, és a vers mégis rövid ? Az ily megjegyzések miatt könnyen azon gondolatra jöhet az ifjú költő, miszerint a hosszú lábú ember nem lehet poéta. Azért leszáll a pegazusról, Szécsé- nyi Daniként elássa elmeszülötteit a Kákoson, hogy azok ott a forró homokban kikelvén, mint megannyi fúriák háborgassák a kegyetlen szerkesztők álmait! — Tehát t. szerkesztő úr, ha velem jó barátságban óhajt maradni, akkor a ki- és levonásokat a patikai kontókban, és ne az én ártatlan soraimban méltóz- tassék gyakorolni, mert ha békét nem hagy a vörös plajbásznak, akkor előre is kimondom, hogy—„Eger“ kisasszony jó éjszakát!**)

**) Biztosítjuk czikkirót, hogy nem szoktunk vörös plajbászt használni.

S z e r k.

4 T Á R C Z A.

A kis tündér emléke.

(Aug. 22. 1864.)

I.

Siess daloddal kedves fülmile,

Mig harmat rezg a rózsa kelyhibe’; Eljő az égő nap s fóliszsza,

Sem ég, sem föld nem adja vissza.

Siess daloddal ábrándos szivem,

Mig gyönyört lelsz a múlt emlékiben; A röpke perez mézed föliszsza,

Sem ég, sem föld nem adja vissza.

H.

Ob én álmodom valóban!

Az ébrenlét nem ily gyönyörű, Yalami tündérvarázslat Ölel, csókol, illatoz körül.

Apró aranypillangócskák Lingnek-lengnek előttem,

Himbálóznak szempillámon,

Eltűnnek ezüstködben.

Harmatos kis nefelejtsek Rázzák fejecskéiket,

Simogatják az orczámat,

Mindenik csal és hitet.

Lángtollu piczin madárkák Jőnek sebten, mint a nyíl,

Perez alatt befutják szivem,

Mely majd zárul, majd meg nyil.

Csillagokat látok jőni,

És beszélni titkosan,

Yércseppeimhez beszélnek,

S immár egyig lángba’ van.

Majd átfog s visz egy szivárvány,

Hosszan, hosszan, édesen,

Es a gyönyör magasában A földet elfeledem.

Majd a színes fényvilágból Viráglépcsőn jövök le,

Egő-szerelemvii’ággal Beültetett mezőre.

Itt valami titkos szellem Fog s visz egy kristálytóba,

Iszsza habját, iszsza lelkem,

Mintha folyó menny volna.

E tündértóból ered tán Minden édes örömköny,

Itt készül a virágharmat,

És foly szét a mezőkön.

Esem, esem mind mélyebbre,

Az ár mind hatalmasabb,

Mig a gyönyör édessége Fejem fölött összecsap.

Ébredek

__ s im szemközt velem

E

gy tündérleányka ül,

Kezecskéje a kezemben,

Szeme rajtam egyedül.

Oh leányka! szemeidnek Bűvmosolya ez álom;

Mosolyogj rám — s hagyj álmodnom Édes tündérvilágom ! Sas.

r