Eger - hetilap, 1865
1865-01-12 / 2. szám
13 ■4 T Á R C Z A A pályázati jutalom ügyében. Lapunk 1864. évi 28-ik számában, a julius-deczemberi félév folytán megjelenő legjobb eredeti magyar történeti beszélyre, egy magát megnevezni nem akaró irodalombarát szívességéből, jutalmul hat db. aranyat tűztünk ki, oly megjegyzéssel, hogy ha ez idő alatt csak egy, pályázatra alkalmas beszély jelenik meg, a jutalom annak szerzőjét illetendi. Minthogy a határidőül kitűzött félév folytán lapunkban, a kívánt kellékeknek megfelelő mü csupán egy, t. i. G-yöry Vilmo s „Isten hatalma“ czimü beszélye közöltetett, a többi beérkezett müvek részint elkésvén, i’észint közölhetlenek lévén: annál • fogva a jutalom, a pályázati hirdetés értelmében, az „Isten hatalma“ czimü mü szerzőjének annál örömestebb adatott ki, minthogy a koszoruzott beszély arra, a t. bíráló urak által, átalános mü- becsénél fogva is, teljesen méltónak találtatott. A szerkesztőség. Anatole Derly. (Folytatás.) III. Weiler nem város, nem is falu, hanem egy oly gyönyörű hely, milyent csak költő álmodhat. Képzeljenek önök maguknak egy szép hegységet, mely a Constanzi tavat köríti, nehány a fenyves- erdőből előbukkanó kunyhót, és ezen kunyhók közepén egy fehér házat ... és ez Weiler. A fehér ház, melynek fürdő-vendéglő czimet adtak, csak nyolcz szobával bir, s igy az újon érkezett vendég kénytelen hálásra a szomszédvárosba menni, mely szerencsére nincs távol. Én még egy üres szobát találtam, s velem a ház megtelt. Midőn a vendéglő lépcsői előtt leszállottam, Anatole egy akáczokkal sze- gélyzett magas terrasse-on ült, honnan pompás kilátás nyílt a Constanzi tóra. 0 rám nézett a nélkül, hogy megismert volna; oly ke-- véssé várta megérkezésemet, hogy nem hihetett szemeinek. — Jó napot! mondám neki, kezét megrázva; magam hoztam el a könyveket, melyeket kértél, és nehány napot itt töltök. — Nagyon köszönöm részvétedet, melyet irántam tanúsítasz, felelt mosolyogva Anatole ; bizonyosan tudom, hogy üdülésem elö- haladását jöttél figyelemmel kisérni. Néma bámulattal szemléltem barátomat. Arcza a legtökéletesebb nyugalmat fej ezé ki, azonban teljes javulásában még sem hittem. — Nagyon megváltozva találsz engem? kérdé ; a lég oly jó itt. Te hosszabb ideig maradsz velem, és bizonyosan tudom, hogy a mi családi életünk megnyerendi tetszésedet. Most pedig nyugalomra van szükséged, elvezetlek szobádba, azután bizonyos órában meglátogatlak, egy keveset sétálunk, s bevezetlek a hegyi élet titkaiba. Midőn szobámban egyedül valék, felnyitottam az ablakot, s gyönyörködtem azon nagyszerű látványban, mely szemeim előtt elterült. Előttem a tó kis gőzösök által barázdálva, jobbról balról hegyek, mindig zöld fenyvesektől borítva, távolabb az Alpesek havas csúcsai a lenyugvó nap aranysugaraitól megvilágítva. Ablako m a terrasse-ra nyílt, melyről már szólottám; itt láttam Anatolet, újra elfoglalni a helyet, hol megé rkezésemkor ült, most hanyagul lapozgatott egy könyvet. Mindaz, mit láttam, kissé megnyugtatott, s nagyon hihető volt, hogy Anatole, vonzatva Weiler gyönyörű vidéke, — £t fürdő-vendéglő lakosainak csendes, nyugodt élete, — s mindenek fölött a hely magánya által, mely lelkének nyugalmat kölcsönzött: — elhatározta e kis falucskában letelepedni. Mialatt ez észrevételt tevém, nehány személy lépett ki a házból, s Anatoléval egyesültek a terrasse-on. Ezek közt észrevettem egy 50 éves embert, kinek rendkívüli testessége, nyugodt, mosolygó arcza elárulták a városi polgárt, ki kedvtöltésböl utazik. Miután ezen ur kényelmesen befészkelte volna magát a tám- lányba, melyet az inas utána vitt, minden oldalra körülhordozta tekintetét, mintha valakit keresne, kivel fecseghessen; bizonyossá lévén, hogy nem fogja háborítani senki, nyugodtan fonta hasára kezét, s nem késett elszunyadni. — Ezek mind boldogok, mondám magamban; felszabadítják magukat a világ előítéleteitől, elfeledik munkájokat, bánataikat, nem gondolnak másra: mint kényelmesen élni a tó balzsamos légében. Ezután el akarára hagyni nézöhelyemet, de akkor láttam, hogy Anatole gyorsan fölkel, a két nő elé megy, kik a vendéglőből most léptek ki. Ezen nők egyike lehetett 50 éves, és anyja volt a másik, egy 18—20 éves, magas szép leánynak, ki ugylátszik, nagy fáradsággal tartja fen magát: mert anyjának karjára nehézkedék. Figyelemmel vizsgáltam a fiatal leányt, s úgy tetszett nekem, mintha láttam volna már valahol e szép fekete, bemélyedt szemeket, ezen kissé kiálló arczcsontokat, ezen halvány ajkakat és lemondó mosolyt; de hiába kérdezém emlékeimet: hol ? Anatole barátságosan üdvözlé a két hölgyet, s miután az if- jabbnak karját nyujtá, mind a hárman elhagyták a terrasse-t. — Itt a veszély, mondám magamban; kik lehetnek e hölgyek ? hol láttam e fiatal leányt ? Egy óra múlva Anatole nyitott be hozzám. — Készen vagy? kérdé; menjünk, s ha akarod, egy kerülőt teszünk a hegyekben ; én neked magyarázattal tartozom, az est fenséges, megkezdhetjük a bizalmaskodást a holdvilágnál. Követém Anatolet egy ösvényen, mely a hegy tetejéig kígyózott fel. — Te voltál imént azon hölgyekkel ? kérdém barátomat. — Igen, felelt; ezek, mint én, a ház vendégei: Ferval asszony és leánya Emilia. Nem találod, folytatá kis szünet múlva, hogy Emilia igen sokat hasonlít szegény nővéremhez ? Valóban Ferval kisasszony vonásai elég hűn emlékeztettek Henriettére, és ezen hasonlatosság volt az, melyen előbb tünödém. — Ugyanazon vonások, mondja Anatole, ugyanazon mozdulatok, ugyanazon hang is ... . folytatá borzasztóan elsápadva és görcsösen megszorítva kezemet: ugyanazon betegség. Emilia lassan haldoklik, ő aszkóros ............ — Az égre! mondám Anatolénak, ne maradj itt, te megölöd magadat, szerencsétlen! Ezen benyomások, melyek emlékeidet keltik föl, egy sebet tesznek vérzővé, mely téged annyira kimerített ; te nem fogod öt megmenteni, és elveszted magadat! Anatole nem hallgatott rám, lehajtott fővel haladt előttem. — Szegény leány, mormogta, semmi, semmi sem mentheti meg. Te katona voltál, fordult azután hozzám, láttad a harczmezön aratni a halált; láttál szép, mosolygó ifjakat, megtörni erejök idejében, te magad is szenvedtél, s megsemmisülve láttad legszebb reményeidet; de mondd nekem barátom! ismersz-e valami borzasztóbbat, mint milyen e szegény múló virágok élete? kik szenvedések közt élnek, s meghalnak a nélkül, hogy ismerték volna a boldogságot! Nézd Emíliát hajlott alakjával, bágyadt fekete szemeivel, nézd halvány, kiaszott arczát, melyet a vér oly ritkán színez, s hiszed, hogy e szegény gyermek nem ismeri a jövőt, mely reá vár ? .... tükre mindennap megmondja azt neki- És azon égő hőség, mely keblét emészti; azon csendes, száraz köhögés, mely vérrel festi meg szép fehér fogait! . , . . hiszed, hogy nem tudja, miszerint ezek a halál előhírnökei? Nézd meg őt jól, midőn anyjával megyen ; — szegény asszony! saját leikével éltetné ezen gyermeket,
