Eger - hetilap, 1865

1865-03-30 / 13. szám

114

ricssárgaszinü és apró levelii, túlságos könnyűsége kiviláglik az elötűntetett adatok sorából, a mennyiben e sze- rint Verpeléten egy hold földön csak 580 font termett, más községekben pedig, mint Al-Debrőnés Tófaluban egy hold föld adott 1097 font dohányt; nehány font Injával tehát itt két annyi állítható elő, mint Verpeléten; e jelentékeny különbséget pedig nem kiegyenlítheti még a mázsa és ár közti arány sem,mert mikor az említett községekben egy mázsa dohány — középszámmal véve — esik9ftba, akkor is a verpeléti dohány mázsája csak 10 ftba számittatik; ha visszaemlékszünk csak az egy pár évtized előtti időkre, oly minőségű verpeléti dohány mázsája, mely jelenleg 16 forintért váltatik be, akkor 80 —120 ezüstforintért kelt. Csodálkoznunk tehát nem lehet azon, ha e nép vagyonikig szembetűnően napról napra hanyatlik, mert csakugyan itt az életfentartás elviselhetlenebb,mint másutt. Múlt évben 60, e télen pedig 50 család vagy 350 lélek vándorolt le azalvi- dékekre, azon czélból, hogy ott a külföld részére, dohányt termesztő birtokosoknál feles dohányosképen alkalmazást nyerjen. Valóban zokon esik e népnek, érzeni ama részvét- hiányt, hogy hat év óta többször felfolyamodott mostoha helyzetének megkönnyitéseért, azonban mindig eredménytelenül, habár a verpeléti dohány, mint a múlt évben, úgy máskor is a debrői kerti levelek közt mindig kivívta és kivívja az elsőséget. Mindazonáltal a verpeléti dohánytermesztők többsége e honban szerte lakó dohánytermesztőkkel együtt azon biztos reményben él, miszerint a kormány részéről napról napra behatóbb intézkedések fognak tétetni, melyek az e tekintetben nyilvánuló nemzet- gazdászati érdekeknek mindinkább megfelelnek. Ilyen a többi közt ama jelenség is, hogy folyó évre a dohányter- meszthetésre nézve szerteszét az engedélyezések több százezer holdnyi területekkel meg fognak szaporittatni úgy a kincstár, mint a külföld számára termelendő dohánymennyiséget illetőleg.

Nemzetgazdászati tekintetben azonban nemcsak arra kellene törekednünk, hegy a magyar dohány külföldrei kivitele minden lehető módon megkönnyittessék, hanem azt is meg kellene kisérleniink, hogy a külföldről behozott finomabb dohányfajokat nem lehetne-e nálunk meghonosítani, vagy legalább az eredeti mag gyakoribb megvásárlásával hasonló minőségben termeszteni ?

Ezt azért hozzuk fel, hogy bár a birodalomban elfogyasztott magyar dohány (mint már kimutattuk) mázsaszámra ötszörte felülmúlja a külföldről behozott dohány összegét, mégis a külföldi dohány csaknem annyiba kerül a kincstárnak, mint a Magyarországban termesztett.

Laurmchik János.

TÁR

C Z A.

Otylia.

(Folytatás.)

A szeretetreméltó, feddhetlen Pawloff alhadnagy nem keresett a dőzsölésben menedéket árvasága ellen ; hanem szintén első időszakában volt ama bajnak, melyet a család utáni sóvárgásnak neveztem, s mely az aszkórt vonja maga után. Az iszonyúságok, melyeknek tanúja vala, s melyekben olykor felsőbb parancs következtében neki is szerepelnie kelle, még inkább elkomoriták jellemét, s arczát halványabbá tevék. Barátai, kik hasztalan csalo- gaták a korcsmába, vagy egyéb rósz helyre, azt mondák felőle:

— Pawloff nyilván elpatkol; s ha szerelmes nem lesz, félesz- tendönél aligha tovább viszi.

A tiszt katonai állásba helyezkedett M

....... előtt; hideg,

n

yugodt arcza, feszes s csaknem büszke magatartása inkább ka- I tonai alárendeltségét érezteté, mint tiszteletét.

— Pawloff, mond ő excellentiája, én önre egy rendeletet bízok, s reményiem, hogy ön azt jól el fogja végezni.

Az alhadnagy szó nélkül meghajtó magát.

— Számolok rá, folytató a kormányzó. — Nem a legjobbat hallom önről: a mint mondják, ön, úgy látszik, roszalja, a mik itt a minden oroszok czárjának, császár ö felségének szolgálatára történnek. Ont nekem egy jóakarója hőn ajánlotta. Bizonyára tudni fogja ön, hogy onnan felülről pártfogoltatik.

— Legkevésbbé sem, mond a tiszt fájdalmas hangon.

M........ .. ismeró szüleit; és ö, ki életét is odaadandotta, csakhogy ismerhesse, fájdalom, huszonöt évet töltött árván a földön.

— De hogy a szibériai ut helyett máson haladhassunk, s magasabbra emelkedhessünk, folytató ö excellentiája, nem elég, lelkiismeretesen követnünk a rendeleteket, oda buzgalom is kell, mi önnél teljesen hiányzik. Én szemmel kisérem önt, mert látok mindent, a mi körülem történik, szemüveg nélkül is. Ha a lázadókat fölakasztatom vagy agyonlövetem: ez önt bántja, s a siró len- gyelnök önben részvétet gerjesztenek.

Pawloff komoly maradt, s nem felelt semmit.

— Ön fiatal, teringettét! s még sok egyebet fog látni . Én,

■ ki tapasztalt ember vagyok, jó tanácsot adok önnek. Tudja meg, hogy minden jól történik, mit az ember uráért véghez visz, hogy a lázadás ellenében mi sem vétek, s hogy azt el kell nyomni, nem pedig rajta megindulni. Tudja meg végre, hogy a nyugati tartományokban s a királyságban nem fér el együtt az orosz és a lengyel. Egyiknek vagy másiknak el kell pusztulnia. Én hát erőmnek erejéből megtöröm ezt az átkozott fajzatot, mely a czár tekintélyével daczolni mer, s visszautasítja kegyét.

A tiszt tovább is hallgatott.

— Értett-e? kiáltá a népirtó M

...........Sem a nők könyeinek,

s

em a haldoklók jajainak, sem a mészárlás s a tűz borzadalmainak

j nem szabad a katona szivét meglágyitnia. Hódoljanak a lázadók, vagy haljanak meg, ime végső szavam, s ez a pétervári parancs.

— Excellentiád valami rendeletet említett, mond Pawloff nehány percznyi csend után.

— Ön embereivel a nowy-dwori palotába megy, ott egy lázadó nőt fog találni, ki tilalmam daczára gyászban jár. Ettől egy közeli rokonának halotti bizonyítványát kéri, s ha nem tudja előmutatni, elfogja, s hátrakötött kezekkel, gyalog, a vilnai erődbe kiséri, a negyedik számú bástyára.

— Neve ? kérdé a tiszt.

— Otylia; most menjen s vigyázzon! tévé hozzá M..........

fen

yegető taglejtéssel; rendőrségem jó karban van, s én szemmel kisérendem önt.

Egy óra múlva Pawloff alhadnagy egy csapat élén Nowy- Dwor felé vonult. Mig katonái e küldetés czéljáról tanakodtak mi még egyikök előtt sem volt tudva, tisztjöknek, ki gondolataiban elmerülve komoran lépdelt előttük, — keble föllázadt gyalázatos föladata ellen: elfogni egy nőt, egy kétségkivül ifjú leányt, katonához illő kötelesség-e ez ? Nem egy poroszló dolga volna-e ez?

Fölindulása fokonkint növekvők, s olykor-olykor kedve lett volna kardját kettétörni, vagy keblébe döfni. Közte s alattvalói közt nem volt meg az a szivélyes kölcsönösség, az a gondolat- s érzeményrokonság, mely úgy fölvillanyozza a franczia tiszt s katona lépteit, mely a csatában a kettőt egy testté, egy lélekké for-