Eger - hetilap, 1864

1864-03-24 / 12. szám

93-4 T A R C Z A.

A sziklákon.

Az 1850-ik év vége felé, midőn az 533 □ mérföld terjedelmű Erie tavon Sanduskyból Buffaloba utaztam, egy éltes férfiúval ismerkedtem meg, ki szintén az utazók közé tartozott. Warren ur — ez volt neve — kinek Amerikában, különösen e tó körül, számos kalandjai voltak, látván, hogy minden iránt különös érdekkel viseltetem, szives volt, nekem a gőzös fedélzetéről megmutogatni azon különböző pontokat s tájakat, melyeken az első megtelepedéssel összefüggő érdekesb események történtek. Minden egyes helyről tudott valami érdekes történetet, de valameny- nyi közt legmegragadóbb volt az, melyet épen le akarok irni, s mely magával Warren úrral és hozzátartozóival történt.

— Látja ön ama sötét vonalt ott lenn ? — kérdé tőlem, a távol part felé mutatva.

— Látok valamit, — válaszoltam — a mi a láthatár hosz- szában húzódó felhőhöz hasonlit.

— Nem felhő az, uram, hanem szikla, melyen életem leg- keserübb óráit éltem.

Mialatt ezt kissé remegő hangon mondá, föltekintettem, s szemében egy könycseppet láttam ragyogni.

— Ah uram! — folytatá, szemét megtörölve — ama sötét pont látása sötét emléket ébreszt föl lelkemben, és sírni késztet, mint egy gyermeket. . . Sok év előtt történt, azóta sokféle viszontagsággal kellett megküzdenem; de ama borzasztó napra még most is oly élénken emlékezem, mintha csak tegnap történt volna. Engedje meg, hogy egy pillanatig pihenjek, azután elmondom a történetet.

Ezt mondva megfordult, s arczát tenyerébe rejté; e helyzetben maradt mindaddig, mig ama sötét vonal a láthatáron, mely felé mutatott, el nem tűnt szemünk elöl.

Végre föltekintett, mint midőn az emher álmából fölébred ; s miután szemével a láthatárt végigfutotta, felém fordult, s felszólított, hogy foglaljak helyet mellette. Ezután igy kezdé elbeszélését :

„Ama sötét vonal, mely felé mutattam, s mely hála az égnek! eltűnt már szemem elöl, csaknem függélyesen emelkedő sziklatömeg, 60—80 láb magas, melynek alját a zugó hullámok dühösen csapkodják, finom, fehér tajtékot fecskendezve szét, s a levegőt bóditó zajjal töltve el, mely némileg hasonlit a Niagara mennydörgésszerű zuhogásához. Én hallottam egykor e vad hullámok zajgását, mint halotti éneket szeretteim fölött.

„Számos év előtt egy kis társaság, melyet kívülem anyám, nővérem, öcsém s jegyesem, egy kedves fiatal leány képezének, canadai sajkán e tó egyik távolabb pontjára hajózott, azon czél- ból, hogy hosszú utazásunk hátralevő részét vizen fejezzük be, s néhány barátunkkal, kik előre mentek, s a Maumee folyamroba- natnál letelepedtek, találkozzunk.

„Több nap óta voltunk már a vizen. Az idő szép, s a szél kedvező volt, mi igen jó hangulatba hozott bennünket, annálin- kább, mert utazásunk már végéhez közeledett, s reméltük, hogy barátainkkal rövid idő alatt egyesülhetünk. De ki látja a jövendőt előre? Ki mondhatja előre, hogy boldog lesz ? mert legszebb reményeink pillanat alatt füstbe mehetnek, s búbánat nyomhatja le szivünket örökre, midőn még alig kezdett örvendeni.

„Egyik nap a kitörendő vihar előjeleit vettem észre, melyek aggodalommal tölték el lelkemet. Kinos szorongással szemlélget- tem az eget és a tengert. Rövid idő múlva borzasztóan kezdtek zúgni a hullámok, s mielőtt kivülem valaki a közelgő veszélyt sejtette volna, a vihar vad haraggal tört ki.

„A vitorlát azonnal összevontam, s a mit lehetett, megtettem

a magunk oltalmára; mindamellett mindjárt az első lökés csaknem felforditotta sajkánkat. A hullámok gyorsan feldagadtak, s tajtékkal borítottak el bennünket, sajkánkat pedig ama sziklatömeg felé kezdték hajtani, melyet önnek mutattam. A legnagyobb ijedtség és zűrzavar uralkodott most közöttünk, mert mindnyájan azt hittük, hogy a legközelebbi pillanatban a hullámok közé leszünk temetve. Én lehetőleg nyugalmat színleltem, sőt nevettem is félelmök felett, hogy némileg megnyugtassam őket; pedig őszintén megvallva, iszonyúan aggódtam, mert a sajkát már többé egyátalában nem lehetett kormányozni, s mindig gyorsabban hajtatott a sziklatömeg felé, melynél a megtört hullámok magasan fölemelkedtek; s meg voltam győződve, hogy csak a gondviselés különös kegyelme szabadíthat meg bennünket a biz onyos haláltól. Én azonban egy szóval sem nyilvánítottam aggodalmamat, mindaddig, mig végre átláttam, hogy minden remény odavan, s a sziklatömeg előttünk állt, visszaverve a hullámokat, melyek fehér tajtékká törve oly borzasztó zajt támasztottak, hogy a vihar ordítását is fölülmúlták, — csak ekkor szóltam szeretteimhez, hogy imádkozzanak, s lelkűket Istennek ajánlják, mert az örökkévalóság kapuja előtt állunk!

„A jelenet, mely szavaimat követte, emberi nyelven le nem irható. Görcsösen kapaszkodott egyik a másikba, s mindnyájan kegyelemért esengtek az éghez. A kinteljes s borzasztó pillanat, mely alatt a halálnak szemébe néztünk, nagyon rövid volt; sajkánkat mint buborékot hányták-vetették a fellázadt hullámok, — s a legközelebbi pillanatban a sziklához csapták. Iszonyú, szivet és agyvelőt megrázkódtató recsegés volt ez. Egy átalános, kétségbeesett jajkiáltás — s a zugó hullámok összecsaptak felettünk.

Mindnyájan erősen egymásba lévén kapaszkodva, a hullámok ide-oda hánytak bennünket, mig végre egy rendkívül nagy hullám által megkapatva, egy sziklára dobattunk, hol minthogy a hullám azonnal visszahanyatlott, aránylag szárazán feküdtünk.

„Azon pillanattól kezdve, midőn elmerültünk, egész addig, midőn a sziklára jutottunk, egy szempillantásig sem vesztettem el lélekjelenlétemet, és habár most elbódulva s az esés által meglehetősen össze voltam zúzva, azonnal felfogtam, a mi történt, s beláttam, hogy ha szeretteimet meg akarom szabadítani, azt addig kell tennem, mig ismét oly hullám nem érkezik hozzánk, a minő által a sziklára dobattunk. Társaimat, miután sikerült magamat görcsös kapaszkodásaiktól megszabadítanom, a mennyire csak lehetett, a vízből hátravonszoltam, s közéjök és a viz közé álltam, nehogy bódult állapotukban a hullámok közé essenek. Alig hogy elmondhattam nekik, mi történt, s épen fel akartak állni, midőn egy uj hullámot láttam felénk hömpölyögni, mely villámgyorsan ismét leterité s elárasztá őket. E hullám azonban nem volt oly erős, hogy a szikláról lemoshatott volna bennünket. Mindez egy percznyi idő alatt történt, s több perczembe került, mig meg tudtam velők fogatni, hogy aránylag biztosságban vagyunk, habár nem minden veszélyen kívül. Végre körülnézhettem magamat, hogy lássam, mire építhetjük szabadulási reményünket. De fájdalom! legkisebb remény sem mosolygott felénk. A szikla, melyre vettettünk, igen kicsiny volt, hossza alig lehetett több 10—15 lábnál, s a forrongó tóból mintegy 5 lábnyira állt ki. Fölöttünk egy magas, fekete szikla állt, melynek csúcsa elfogta elölünk a kilátást a közel partra. E részről tehát szabadulásra nem is gondolhattunk. Hajónk romjait száz darabban hányták-vetették a tajtékzó hullámok, a vihar mindig vadabbul ordított, s a fütyülő szelek, a zugó hullámok és a hajótörtek jajkiáltásai borzasztó hangversenyt képeztek.

„Fiam! — kiáltott anyám kétségbe esett hangon — úgy látszik, semmi remény sincs szabadulásunkhoz. Jobb lett volna azon