Eger - hetilap, 1864
1864-11-24 / 47. szám
385 «csal — mert az én fejedelmem, a jog ess igazság védelmezője, .csak a törvényes örököst ismerheti el Magyarország királyául! A királyné areza baÜálsápadttá lön újólag. Soha anya nem szerette jobban, snern féltette inkább gyermekeit, mint Eufrosina királyné. Szemeit tétovázva hordozá körül most is az urakon, — smár-már küzdeni látszék önmagában, nem volna-e jobb, lemondani a hatalomról, hogy megmenthesse a boldogságot ? — Legyetek viszont üdvözölve, III. István király udvarában — viszonzá az érsek magasztos nyugalommal — milyen küldetéssel jöttetek ? — Figyelmeztetni a magyarokat, kötelességeikre — mondá a görög követ büszkén — az az ősi szokás Magyarországon, hogy a korona az elhunyt királynak még életben lévő testvérére, — és nem gyermekére — szálljon.*) A magyar szent korona törvényes örökösei, — az elhunyt király testvérei, az én uramnál kerestek menedéket,- és Manuel császár,— a jog ésjigazság védője, fölvette ügyöket. Az ő nevükben szólítjuk fel azokáért István herczeget: mondjon le a trónról haladéktalanul, igy kegyelmet nyerend ; — s ha nem — úgy a görög fegyver győzhetetlen hatalma fog dia- fiait szerezni a magyarok által semmibe sem vett igazságnak. A követ szavai elhangzottak, — utánuk néma csend állott be a teremben. Bánfy Lukács komoly, méltóságos nyugalommal emelkedék föl. Minden indulatosságtól ment, de azért oly szigorú arczczal tekintett a görög császár követére, hogy az nem tudta kiállani e tekintetet. — Te nem kímélted nemzetünket — mondá az érsek ünnepélyes hangon — nincs okunk kímélni fejedelmedet. A byzanczi császár igen jól tudja, hogy nálunk a korona apáról fiúra száll,— s ha e szabály alól voltak kivételek, — azt a körülmények szigorú hatalma parancsolá. Mi is igen jól tudjuk, mi ösztönzi By- zancz urát arra, — hogy a felségsértő és honáruló herczegeket oltalma alá veszi. — Mondd meg neki, ám jöjjön hadaival, készen várjuk; megáll még a magyar, ellenével szemközt, hazájáért és királyáért! Ha Isten velünk, ki ellenünk!----A herczegeknek p edig, a kikegy üres káprázatért, hiú ragyogványért készek volnának eladni nemzetüket Manuel császárnak, vidd meg ezt az üzenetet: átkozott a gyermek, a ki az ö kezét szülő anyja ellen fölemeli! — Életünket harmadik István királyért! — kiáltá e pillanatban János gróf, — és kiáltását száz torok viszhangoztatá, és a kardok hüvelyükből kisurrantak. Az anyakirályné szemeiből örömkönyek perdültek alá ar- czain, — és hálás tekintetet vetett — János grófra. A görög követség szótlanúl távozott. Magyarország és a byzanczi hatalmas udvar között fel vala bontva a békesség. És ez a hir villámsebességgel futotta be egész Székesfehérvárt, és abban az órában ezerek ajkai hangoztaták: — Éljen Ill-dik István király, halál a hazaáruló her- czegekre! .........A harcz meg volt üzenve, — gondoskodni kelle a tee ndőkről. És megtörtént a szomorú történet, hogy a gonosz ármány a legszentebb érzelmeket ejté hatalmába, és az anyai szeretet által akart végcsapást intézni az egész magyar hazára............ ..........A hosszas ünepély, a váratlan események, a szűnni n em akaró zajongás folytán, test és lélek annyira ellankadtak, hogy az éji tanácskozmány előtt, szükség volt legalább egy órai nyugalomra. Maga a királyné kérte a pihenési időt, s három gyermekével azonnal termeibe vonult, az urak is szétoszoltak. Magukra maradván a királyné és gyermekei, a szegény anya szabad folyást engedett könyeinek, ráborult koronás gyermekére és zokogott, zokogott keservesen! Oh mennyi érzelem volt kifejezve e zokogásban! De nyugalma, zavartalan egyiitléte szeretett gyermekeivel alig tartott egy óranegyedig, — egy apród nyitott bejelentvén, hogy a bácsmegyei gróf, a király boldogságának nevében, rögtöni bebocsátást kér a királynéhvz. Eufrosina nem tudta megtagadni a kérelmet. Ha sejtette volna, mennyi könyet fog neki okozni e következő pillanat! — Jöhet, mondá a királyné, s még egyszer megcsókolván koronás gyermekének homlokát, távozásra kérte fel öcscseivel i együtt. A királyné egyedül maradt. A jövő pillanatban János gróf lepett a terembe. Sietve a királyné előtt féltérdre borúit, és tiszteletteljesen illeté köntösének szegélyét ajkaival: — Bocsánatot, felséges asszonyom — mondá a gróf halk hangon, miután újra fölemelkedők — tudom, hogy e nyugalom szent, — de az idő drága, — és a miért én jöttem, halaszthatatlan ! Van-e bizodalma én bennem, felséges asszonyom? A királyné fhálás tekintettel nyujtá jobbját az álnok embernek. — S kérdheti ezt tőlem az,— a ki első rántott kardot gyér - mekemért ? — kérdé megilletődve. — Nekem szent aggodalmaim vannak, felséges asszonyom-— folytatá a gróf, rejtelmesen körültekintve — aggodalmak, miket csak Istennek és felségednek merek bevallani. A királyné nyugtalanul tekintett a szólóra. — A király ő felségének haladéktalanul távoznia kell — mondá a gróf súgva — élete veszedelemben forog! Eufrosina siri halványan roskadott egy karosszékbe : — Oh! hiszen én is ezért sírok! — zokogá az anya fuldokolva. János gróf arczán az öröm egy futó csilláma villant keresztül. — Ismerjük Manuelt — folytatá az ámító — tudjuk ármányait. Ha az ifjú király itt marad e gonosznak közelében, félek, félek, felséges asszonyom, — rövid idő múlva, atyja mellé fektetjük sírjába a fejedelmi gyermeket. — Oh hogy úgy van, — hogy úgy van! — kiálta fel az anya fájdalmasan. — El innen, távol e szörnyetegtől, a ki sem szentnek, sem szentségtelennek nem tart semmit gonosz szivében! Dolgokat láttam, melyek aggasztanak! Nem tűnt fel felségednek, Lukács érsek nyugalma ? Ha.... ? Isten bocsássa meg bűnömet, én kételkedem! — Gróf! — kiálta fel a királyné, s elrémülve tekintett az előtte állóra — az Istenért, hát nem csak én sejtem ezt, — hát más is ?! .......Oh Istenem, Istenem! J ános gróf felmosolygott. Övé volt a diadal! — Az a nyugalom nem lehetett jóakaratú :— folytatá a férfiú, — de ne Ítéljünk előre! Hogy Lukács érsek nem titkos hi- ve-e már Manuelnek, ezt az fogja megmutatni legjobban, mit felel majd arra, ha felséged kijelenti távozási szándékát. Ha ö is javasolni fogja, — akkor még emberünk! s ha nem, — s ha ellene mond, — ha maradást tanácsol: Isten óvjon a vésztől!....... ak kor Lukács éisek Manuel kezébe akarja ejteni István királyt. — Irgalom Istene! — nyögé a királyné fájdalmasan — fiam, kedves gyermekem ! — lm összetett kezekkel kérem felségedet — folytatá János gróf, térdeire bocsátkozva—kérem hűségem ismert nyilvánu- lásaira, — kérem királyom boldogságára, kérem hazám és Istenem nevében, — ne hagyja magát felséged elámitani semmi be *) Szalay L. Magy. orsz. tört. I. 253. 1.
