Eger - hetilap, 1864

1864-02-04 / 5. szám

-4 TÁRCZ A.

Veszélyes kaland.

Egy utazó afrikai élményeiből a következő veszélyes kalandot írja le:

Egy rendkívül forró nap délutánján, melyet a pusztában tölténk, a Mombara melletti erdőséghez érkeztünk. Az éj még csak 4—5 óra múlva volt beköszöntendö, de mind nekünk, mind lovainknak pihenésre volt szükségünk, miért is elhatároztuk, magunkat e kedvezményben részesíteni. Lovaink számára szép legelő kínálkozott, s tüzet raktunk, nehány madarat fözendök, melyeket aznap reggel lőttünk. Épen vizet hoztunk e végre a folyóból, midőn a puszta felöl nagy robaj ütötte meg füleinket. Fel- ugortam, s puskát ragadva, az erdő szélére siettem, hol oly látvány tárult föl szemem előtt, mely lábaimat a földhöz szegezé. A bámulat, elragadtatás és ijedtség egyszerre lepék meg szivemet. Egy csapat elefánt vágtatott a homoksivatagon, ormányukat magasra emelve,mialatt a lég bőgősöktől s a föld lábaik alatt reszketett.

Az óriási vadak egyenesen felém tartottak. Abdac és Mada azonnal mellettem termettek, s midőn az első az elefántokat megpillantotta, azon megjegyzést tette, hogy azok, vadászok által megtámadtatva, futamodtak meg. „Nézzetek csak oda — úgymond —- az egyiknek nyíl van a vállában.“ Oda néztem, s csakugyan úgy találtam: a vezető testében a fennakadt nyíl idestova hajlongott. „Ez állatok — folytató tovább Abdac — a legnagyobb felindulásban vannak, s ha szerét tehetik, bizonyosan rajtunk töltik ki boszujokat.“ Még csak annyi ideig maradtam helyemen, inig megszámláltam, hogy a csorda mintegy 12 darabból áll, azután követtem társaimat, kik gyorsan kereket oldtak. Azon indítványt tettem, hogy lovainkat ereszszük szabadon, de Mada fölöslegesnek tartotta, mert úgymond, a lovakat nem bántják, csak az embereknek van okuk, töltik rettegni. Az elefántok már igen közel voltak hozzánk. Közvetlen mellettem egy fa állt, melyre könnyen fölmászhattam. „Oda ne, oda ne!“ kiáltott Abdac, látván, hogy a mászáshoz készülök; azonban én nem értettem, de különben sem hallgattam volna rá, mert már akkor gondolkodni sem voltam képes. A fa, melyet kiszemeltem, magas és sürü lombozata tölgyfa volt. Egy ágat szerencsésen elértem, midőn az első elefánt, melynek vállában a nyíl volt, épen alattam elhaladt. Megkönnyebbültem, azon hiedelemben, hogy a többi is követni fogja, azonban nem igy történt. Még kettő követte az elsőt, azután jött a negyedik, mely midőn a fát elérte, rögtön megállt, s tompa bőgőst hallatva, ormányát felém emelte. „Ahá! — gondolám magamban — az öregur szeretne megcsípni, de most az egyszer csizmadiát fogott; kissé magasan vagyok neki, mint a szőlő a rókának.“ De még csak ezután jött a haddelhadd! Többé nem nyújtogatta felém ormányát, hanem körülfogta vele a fa derekát s kegyetlenül rázni kezdte.

Az első megrázásra a fa erősen ingadozott, de úgy látszik, ez csak arra szolgált, hogy kitűnjék a fa ellenállási képessége. Az elefánt nehány pillanat múlva újra megkisérlette erejét; hosz- szu ormányát a földtől nehány lábnyira tekerte a fa körül, s én oly közel voltam fejéhez, hogy úgyszólván csak egy paraszthajszái híja volt, hogy ormányával el nem ért. A fa úgy hajlongott, mint egy vessző; a negyedik vagy ötödik rázásnál lövésre készen tartottam a puskámat. Beláttam, hogy ha a szörnyeteget megölnöm nem sikerül, menthetlenül végem van. Azon remény kecsegtetett, hogy szemét kilöhetem, de csalódtam. Az elefánt hatalmasan rázta a fát, én már alig-alig bírtam magamat tartani, egész testem fájt, a fejem el volt kábulva, s lélekzetem is elakadt.

E pillanatban, midőn magamat már a halál torkában képzeltem, egy vakmerő gondolatom támadt, s azt rögtön végre is hajtottam. T. i. összeszedve minden erőmet, megkisérlettem az elefánt hátára ugrani; ez ugyan nem sikerült, mert anyakára estem, de épen ez volt szerencsém, a mint mindjárt ki fog tűnni.

Az elefánt most eleresztő a fát, s ormányával felém csapkodott, de sikeretlenill, mert nyakán ülvén, a csapások nem érhettek. Mindeukép forgatta ormányát, de sehogysem tudott czélt érni. Midőn végre erőködése hiábavalóságáról meggyőződött, dühe rettentő bőgősben tört ki, s aztán vad futásnak iramodott. Társait már akkor nem lehetett látni. Én úgy ültem nyakán, mintha oda szegeztek volna. A szörnyállat villámgyorsan rohant velem tova, dühösen fújva, bömbölve, s fejét néha haragosan rázva.

Nehány pillanattal később a folyó vize csillámlott a lenyugvó nap sugaraitól. A szörnyállat feléje vette útját s keresztülgázolt rajta. A folyó keskeny volt, s igy nehány másodpercz múlva a túlsó parton valánk. A folyó és erdő közt nagy homoktérség terült el. Az elefánt e térségen át az erdő felé tartott. Most megpillantottam társai nyomait is , melyek a laza homokban könnyen fölismerhetők voltak. Szivemet rettegés fogta el, tudván, hogy ha az elefánt az erdőt eléri, nekem okvetlenül végem van, mert a fák sűrűn állnak egymás mellett, s ágaik kétségkívül leütnek az állat nyakáról. Szemeimmel gondosan követtem az előttem levő lábnyomokat, és sehol sem fedeztem föl nyílást az erdőben. Az elefánt — gondolám — könnyen tör magának utat az erdő sünijén, az útjába eső ágakat félretolva, de engem mindjárt a legelső ág menthetlenül a földre üt.

Azonban nem volt időm töprenkedni; villámként támadt fejemben azon ötlet, hogy mihelyt az erdőhöz érünk, szépen lecsúszom nyakáról a földre; de már a másik pillanatban beláttam, hogy az bizonyos halálom lenne , mert meg voltam győződvej hogy az elefánt boszut forral ellenem, s a földre akar vetni áfák kiálló ágainak segélyével.

Mintegy félpercz múlhatott el, mióta a folyót elhagytuk, s már oly közel voltunk az erdőhöz, hogy félelmemben minden ha- jamszála fölállt. Még nehány pillanat, s veszve vagyok. Azonban, hol legnagyobb a veszély, ott legközelebb az isteni segély, s ez számomra egy szerencsés ötlet alakjában érkezett.

Eszembe jutott, hogy olvastam valahol, mikép ölik meg Indiában az elefántvezetök elefántjaikat, ha azok dühöngni kezdenek. Miért ne tehetnék igy én is ? Volt nálam egy erős, hosszú pengéjű kés ; ezt erősen megmarkoltam, s pillanatnyi gondolkozás után nyeléig beleütöttem az elefánt testébe, épen a válla- poczka előtt. Most az elefánt megállt, s rettentő bőgést hallatott, majd testét hatalmasan megrázta, s aztán összerogyott, mint egy bika a tagló csapásai alatt. Esése, melyet nem minden aggodalom nélkül vártam, rám nézve szerencsésen történt. Egy egész perczig feküdt ott az óriási állat mozdulatlanul, mint egy kő. Aztán ismét rángatózni kezdett roppant teste, lábai összehuzódtak, feje fölemelkedett, súlyos ormányával csapkodta a homokot; még egyszer fölemelte fejét, azután szemei bezárődtak, s az óriásnak örökre vége volt.

Én tehát ép bőrrel menekülhettem, de még mainap is borsózik a hátam, valahányszor eszembe jut a borzasztó elefántlovaglás.

Schleswig-Holstein és népe.

A feszült figyelem, melylyel Europa a lengyel kérdés megoldását kisérte, VII. Frigyes dán király halála óta a schleswig- holsteini kérdés felé fordult. A diplomatiai körökben ez teszi egyedüli tárgyát a majd keményebb, majd szelidebb jegyzék