Eger - hetilap, 1864
1864-10-06 / 40. szám
317 gőt elsötétíti a homokkal, melyet fölkap. A nagy veszély abban rejlik,} h°gy nyáron egy erős éimun félnap alatt kiszárítja a vizet a tömlőkből. Ilyenkor az utasok kénytelenek tévékét levágni, s azok vérét iszszák; de néha igy sem menthetik meg magukat. Legnagyobb veszély a pusztában a szomj, mert e forró vidéken, hol a sárga talaj izzó mint a tűz, s nem kevésbbé forró homok veszi körül a vándort, a szomj már nehány óra alatt megöli az embert, s aztán a homok betemeti a hullát. A simun veszélyes következményeitől igen egyszerű módon lehet megszabadulni; ez abban áll, hogy az utasok légmentesen elzárt edényeket vigyenek magukkal. Ezt tettük mi is. Délután a lég rekkenő, a forróság fulasztó volt, a láthatár elhomályosult, s nemsokára tompa moraj volt hallható. A tevehajtók most már tudták, hogy a zivatar nem messze van ; a tevéket nagygyorsan csoportonkint egymáshoz kötözték, hogy a vihar alatt el ne szaladhassanak. Csakhamar nehány porfelleg nyargalt keresztül a karaván fölött ; ezek az orkán előjelei voltak. Majd egy vöröses tömeg vonult felénk fenyegetőzve, mely homokhullámokat höm- pölygetett maga előtt. A tevék letérdeltek. Az első szélroham villámgyorsan repült tova. Az emberek a tevék mögé rejtőztek, s fejőket ruháikkal betakarák ; a lov^k hátsórészöket fordították a szél ellen. Csakhamar egy második szélroham jött; most mindnyájunkat egy pillanat alatt éjsötétség burkolt be, s a homoktömeg oly vastag és sürü volt, hogy két épésnyiresem láttunk magunk körül. Erre egy, eget-földet megrázó csattanás következett mely a lovakat megriasztotta, s az általános zavar még magasabb fokra hágott. Ez iszonyú helyzet öt percznél tovább tartott, mely idő alatt mozdulatlanul maradtunk. Végre nehány vastag esőcsepp hullott, s a fulasztó homokfelleg kissé világosabb lett. Alig hogy a homokot ruháinkról leráztuk, jéggel vegyes borzasztó zápor támadt, mely a levegőt megtisztitá, s mi ismét láthattunk. Daya mélyedést jelent, mely a vizet, nem engedi lefolyni; azonban a legtöbb dayában soha sincs viz, másokban pedig csak az esős évszakban, s akkor a karavánokra nézve nagyfontossá- guak. Dayet el Ruméiban, hol tanyáztunk, drinn nevű fü tenyész, mely csak a homokban fordul elő, s magas, vastag nyalábot képez ; az állatoknak a drinn kedves eledelök. E fű kalászaiban vékony, hosszú magvak vannak; e magvak neve luhl, melyet a homokvidékek nomadjai, más gabnanemek hiányában, gabona helyett használnak. Davet el Rumelt elhagyva, sok viszontagság után, Shebcha des Msah fönsikra értünk, mely rendkívül szomorú kilátást nyújt. A talaj fénylő fekete kövekkel s összeomlott sziklatömegekkel van borítva; semmiféle növényt nem lehet látni, a láthatár végtelen, a nap, mely a fekete talajra süt, e tájnak valódi gyászszint kölcsönöz. Az ember önkéntelenül is azon gondolatra jut, hogy ide csak egy uralkodó illik: a halál. Azonban néhol megnyílik e gyászos tekintetű síkság, s a szem mosolygó völgyeken akad meg, melyek merev sziklafalakkal zárvák, s hirtelen úgy tűnnek föl, mint valami szépen földiszitett színpad, midőn a függönyt hirtelen felhúzzák. Végre Metlili be értünk. Metlili legelőktől van körülvéve, s magas, merev falakkal zárva, Miután már körülbelől egy óráig lovagoltunk az oáz talaján, egy kajláshoz értünk, s most hirtelen föltűnt előttünk csekély távolban a pálmaerdö. A karaván ujjongott, egyszerre el volt felejtve minden baj, minden szenvedés. A kertek és város lakói zászlókkal jöttek elénk, kilőtték fegyvereiket, s zenéltek dobok és sípokkal. Lovagaink viszonozták az üdvözletei. Mihelyt a kölcsönös örömnyilatkozatok folytán támadt rendetlenség megszűnt, a nagy vizmedenczék megtöltésére történtek intézkedések, hogy a tevék ihassanak, s viz- edényeinket megtölthessük. Egy órai nyugvás és lakmározás után tanyánkra, a pálmák hüs árnyába vonultunk, hol balzsamos lég s virágzó baraczk- és granátfák környeztek bennünket. Metlili kezdetben igen sajátságos benyomást tesz; az ember egészen mást vár. Azt hittem, hogy csinos, tiszta várost találok, azonban csak egy házcsoportot láttam, itt-ott romhalommal vegyítve. A város egy halmon fekszik, összeszoritva, s a halom legnagyobb pontján egy rósz karban levő mecset emelkedik. Mindez épen nem vonzó, azonban csakhamar megszokja a szem az iszapból s kőből épített házakat, s meggyőződünk, hogy a hely igen jól volt megválasztva.? A halom t. i. oly helyen áll, a hol több völgy találkozik össze, melyek kertekké vannak átalakítva, A város tövében két folyammeder egyesül, melyek az esőzések folytán évenkint egypárszor megtelnek, s az egész oázt megélénkítik. A kertek úgy vannak rendezve, hogy minden datolyafát öntözni lehet; és valahányszor zivatarok állnak be, az öröm nagy. Vágtató lovagok jelentik az örvendetes hirt, hogy nemsokára vizet kapnak; ekkor mindenki siet gátjait megvizsgálni, s a lyukakat, melyeken a viz befolyandó, jó karba helyezni. Mihelyt a közelgő ár zúgását hallják, örömkiáltások és lövések történnek; mert hiszen most már biztos reményök van jó termésre; Allah maga gondoskodik az öntözésről. De ha ő ezt nem teszi, akkor természetesen az embereknek kell dolgoz- niok, pedig a kertek öntözése igen fáradságos munka. Metliliben ugyanis csak egy földalatti vizmedencze van, mely mintegy 50—60 lábnyi mélyen fekszik. Minden kertnek van egy kútja s egy nagy medenczéje, melyből a tulajdonos a pálmákat és gyümölcsfákat minden másod—harmadnap megöntözi. Zöldség és gabona naponkint kétszer kapnak vizet. Azonban arra, hogy minden kert vizmedenczéje megtöltessék, csaknem szakadatlan munka kívántatik. Férfiak és nők, gyermekek és teherhordó állatok fölváltva éjjel nappal el vannak foglalva a kutak körül. Az öntözés által minden talpalatnyi föld hasznosittatik; még a halottakat sem temetik a földbe, hanem sziklákba vágnak sirt a számukra. (Folyt, követk.) Egy éji történet. A történet, melyet elbeszélendők vagyunk, részünkről nem kíván valami nagy képzelödési erőfeszítést ; elmondjuk úgy, a mint hallottuk. Bizonyos időben a világ négy részét utazám be, midőn elég kalandokon mentem keresztül, melyek megérdemlenék a figyelmet ; de mindent jól megfontolva: nem találok nevezetesebbnek egyet sem annál, melynek 1833-ik évben Uj-Orleans utczáin majdnem áldozata lettem. Néhány hónapot volt szándékom itt tölteni, hogy utazási fáradságomat kipihenjem. Bár el voltam látva három vagy négy családhoz ajánlólevelekkel, de még nem ismertem senkit; a legjobb vendéglőbe szálltam, s elhatároztam megvizsgálni a várost, mielőtt az általam fölkeresendő családok közöl valakit barátomul tarthatók. Kiindultam tehát egy este, hogy szokásos sétámat megtegyem, és miután több, igen népes utczán áthaladtam, egy nagyon szegény kinézésű és gyengén világított városrészben találtam magamat. Azonban utamat folytatám, mivel az eltévedéstől nem féltem ; de csakhamar visszaijedve a házak nyomoru ki- nézésétől meg akartam fordulni, midőn egy kis leány futott felém egy sötét sétányról, szemeiben könyekkel. — Mit akar ön gyermekem ? kérdém tőle részvétteljes hangon. Megállott s fölemelte fejét, hogy megnézzen. Egy utczai lámpa halvány világánál, észrevettem gyönyörű, kedves arczát. Azonnal megértém, hogy könyei nem szinlettek, és észrevevém, hogy öltönye sokkal silányabb volt, mintsem őt a hideg ellen kellően védhetné.
