Eger - hetilap, 1864

1864-09-08 / 36. szám

if. évfolyam.

30 szám.

Szeptember 8-án 1804.

Előfizetési dij:

Egész évre . . 5 ft — kr

Félévre . . . 2 ,, 50 „

Negyedévre . . 1 „ 30 ,,

Egy hónapra . — 44 „

Hirdetésekért

minden hasábzott sorhely után 4, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30 kr fizettetik.

Hetilap, megjelenik minden csütörtökön.

Előfizetéseket elfogad .* EGERBEN a szerkesztőség (újváros, rózsa-utcza 800. szám), — a kiadó-hivatal (Szent-János-utcza Violet Otto könyvkereskedése) ; az érseki ly c e um i nyomda irodája, — J ént s eh Gotlieb könyvkereskedése ; — MISKOLCZON F r a enkl Bér n át könyvkereskedése ‘

— GYÖNGYÖSÖN P op l a n Ede könyvkereskedése, — és minden cs. kir. postahivatal.

rnssnav iriiTi----------■■ ■■■■»■■ ■»■T, ... , ..........-■■■■■■ ■■—■■■—.I

A

z egri dalárda ügyében.

Megvallom, némi aggály s tartózkodással nyaltam jelenleg tollhoz, mert nem érzem magamat elég erősnek s talán hivatottnak sem, egyrészt mélyebben hatni ama bajok tömkelegébe, melyek szellemi életünkön rágódnak, — másrészt feltámasztani egy halottat, mely még születésekor kimúlt ez árnyékvilágból.

S ha minden félelmem daczára ezúttal mégis felszólalok, teszem azt azon okból, mert átláttam, hogy elvégre is „csak tennünk kell már valamit,“ ha rákmódra nem akarunk haladni; másodszor, mert hiszem, meg vagyok győződve, hogy azok, kik felszólalásra ösztönöztek, a czélt, az eszmét lelkesen felkarolni s támogatni is fogják.

Nagy és sok a panasz mi ellenünk, egriek ellen. A legelső és legfőbb ezek között: hogy nincs valódi társaséletünk. És ez nagyon igaz, uraim! Minő társasélet ez, a mit mi iizünk ? Mi, férfiakul, csak elmegyünk a kaszinóba, „gondüzőbe,“ „gólyába,“ s mulatunk a magunk módja szerint, ki hogy szokta; vagy kimegyünk vasárna- ponkint a lövőidébe, s lőjük a szöget és — egyebet; azalatt pedig hölgyeinkről teljesen megfeledkezünk, kik, ha nem akarnak „kávénénikék“ lenni, (de hisz’ nálunk még arra sincs alkalmuk!), kénytelenek otthon unatkozni. Pedig a mi hölgyeink is szeretnének hozzájok méltólag mulatni, szórakozni, sőt ha irányukban udvariasabbak volnánk, mint a minők vagyunk, keresnők is erre az alkalmat, mert az igazat megvallva, — a mi hölgyeink teljes gyöngédségünk s figyelmünket megérdemlik. Valóban alig van egy-egy nagyobb gyönyörűség, mint színi előadások, vagy hangversenyek alkalmával (mik nálunk vajmi ritkán fordulnak elő!) az „egri hölgy koszorún“ végig tekinteni!

Más, például nagyobb városokban a férfiak a nőket, családjukat1 magukkal viszik a mulatóhelyekre. Nálunk, s átalában a kisebb úgynevezett provinciális városokban ez nem vihető ki. Egyrészt azért, mert a vidéki mulatóhelyeken rendszerint megfordulnak egyének, kik megfeledkezve magukról s körükről, a szőlőnedvétől hamar lángra lobbannak, s ilyenkor több szabadságot engednek maguknak, mint a mennyi őket illetné. Ilyen helyekre finom érzésű, művelt nők nem vezethetők. Soká, vagy talán soha sem érjük mi azt meg, hogy nyilvános mulatóhelyi, magyarán korcsmái életünk oda civilizálódjék, hol az a kütföldön áll, hol — miként azt legközelebbi kirándulásunkkor számtalanszor volt alkalmunk tapasztalni, — a vendéglők tágas termeiben mulató 2—3 száz ember oly zajtalanul társalog, hogy a zene leghalkabb részletei a legtávolabbi asztalokhoz is teljes finomul eljutnak, s hol,

ha mi, olykor, még a csinos pinezérnők ellenében is türelmet vesztve, csak úgy csendes magyar szokáskint kiál- tánk egy ott hallatlan „kellnerin“-t, már ez nagy feltűnést okozott, s minden szem felénk fordult. Egyébiránt távol legyen tőlem e „civilizált mulatás“ hiányát nálunk, kürtőit barbárságunkban keresni; ennek egyszerű s természetes oka az, hogy a pezsgő, forró magyar vér a nyugati civilizátorok minden erőködései mellett sem fog de sohasem válni — árpalévé.

Azonban meg vagyok győződve, hogy az eféle zajtalanabb, művelt, finom társalgással s egyéb szellemi élvekkel összekötött nyilvános mulatságok, mikben hölgyeink is örömest résztvennének, nálunk is kivihetők volnának egy kis szilái’d akarattal; de erre nézve mindenekelőtt egy nagy akadályt kellene leküzdeni, s ez akadály — társaséletünk fekélye,— a külön váltság. Nem is tudom, minek nevezzem, oly különös ez az elkülönzött, idegenszerü, osztályos élet főleg kis városban, hol a rangkülönbségben alig állítható tel valami nagy fokozat, egy ugyanazon nemzetnél, a magyarnál, melyet az „összenem- tartás“ bűnének nehéz súlya évszázadok óta nyom. — Es e különváltság, ez egymást teljesen kizáró osztálykülönbség talán egy kis városban sem uralkodik annyira, mint itt nálunk! Valóban, mintha csak Hindosztánban élnénk! Van itt mindenféle kaszt: braminok, shatriák, vaisák,

sudrák, sőt még — páriák is.

Ha tehát a fejtegetni szándékoltam czélt, a mulatva, társalogva művelődést elérni akarjuk, mindenekelőtt a szektákat elkülönző válaszfalaknak kell összeomlaniok; testvéri szeretettel egyesülniök, s ölelkezniök egyeseknek úgy, mint családoknak, mint melyeket a viszonyok egymás javáért hoztak össze egy városba, egy társadalomba.

Tagadhatlan, hogy a társadalom lelkei, szellemei a nők. A no a teremtés remeke, azt mondá Confuce. Művelődésünk, társadalmi életünk emelkedése fenhangon követeli tehát, miszerint nemhogy kizárjuk, de sőt minden alkalmat megragadjunk arra, hogy hölgyeink társasköreinkben megjelenhessenek, s ott illő helyet foglalhassanak el.

Ennek kivitelére ezer alkalom kínálkozik, melyek közöl nálunk némelyek megpendítve, mások életbe léptetve valának, de — fájdalom! — csak rövid ideig éltek. Értem : a műkedvelői előadásokat sa — nő egyletet. Az első, működése rövid tartalma alatt igen szép eredményt mutatott fel, mind társadalmi, mind anyagi tekintetben. A másik, — rövid fönnállás után, — feloszlattatok, a nélkül, hogy létének nyomait tapasztaltuk volna ; legalább nem oly eredménynyel, s nem oly irányban haladt, mint miként én a nőegyletek czélját s hivatását felfogni szeretem. Általában én, — anélkül azonban, hogy