Eger - hetilap, 1864
1864-05-19 / 20. szám
157 T A R C Z A. b A hűség és jutalma. I. Nagy-Boldogasszony napja Antwerp városában 1202-ben kettős ünnepre virradt fel. Már korán reggel minden arczról öröm sugárzott, minden szív hangosabban vert, s az utczákon tömérdek nép hullámzott fel s alá. Tiz órakor a Mária templomából fényes egyházi körmenet volt kiindulandó, melynek előre kijelölt pályája az utczák házsorai között virág, s zöld gályákkal gazdagon földiszitve volt. . . A közörömnek második oka I. Henrik, Lothringa s Brabant fejedelmének megjelenése volt. A herczeg Holland grófját, VII. Thierryt egy erős hadjárattal fényesen legyőzvén és elfogván, a fogoly grófot Bilvorde várba vitette. Henrik útja a véres csata után Bredától Antwerpig egy győzelmi menet volt, Antwerpből roppant néptömeg vonult ki eléje, örömét a diadal felett s hódolatát iránta nyilvánítani, egyszersmind a legyőzött fogoly megaláztatásán gyönyörködni, ki már nem egyszer ejté rettegésbe városukat. A fogoly fegyver nélkül és 20 fegyveres vitéztől őriztetve közvetlen a herczeg után lovagolt. Henrik e diadalért a gondviselésnek nyilvánosan hálát adandó, még előttevaló nap kihirdettette, hogy ő a város szent menetén jelen leend, s aztán a nép között ajándékokat fog kiosztatni. Aug..l5-ke tehát mindazon kellékekkel bir, melyek a népet érdekelni és mozgásba hozni képesek. A herczeg jókor talpon volt, s foglyát reggelire magához hivatá; Thierry ez udvarias előzékenységre azonnal megjelent, s a két ellenfél oly vidám társalgásba eredt, mintha közöttük előbb mi nevezetes sem történt volna. Javában folyt a társalgásaidon Assche, az udvarmester belépett, s komoly arczczal jelenté, hogy egy ismeretlen munkás kívánna a fejedelemmel szólani, s vele fontos dolgot közleni . . Henriknek nem volt kedve, most panaszokat hallgatni, azért a kihallgatást s annak elintézését Asschera bízta. Kis idő múlva újra belépett az udvarmester, előadván: „mikép az ismeretlen a herczeget figyelmezteti, hogy élete ellen törnek, azért jól őriztesse magát a varosban.“ — „Többet nem mondott ?“ — kérdé a herczeg. „Nem,“ felelt amaz. És Henrik nevetve vállat vonított, mint a ki az egészre nem sokat ad, s kedélyesen tovább folytatta a társalgást. Pár perczczel 10 óra előtt Lothringa és Brabant ura fényes kisérete élén hagyta oda a palotát, s a Mária templomába indult, hol az összes papság eléje menve, nagy ünnepélyességgel fogadta. A „Te Deum“ elzengése után az egész nép megható éneke között indult ki a processio. A mint a sz. móri perjelséghez közeledtek, a menet elején hirtelen zaj s tolongás támadt, egy megriadt ló vágtatva rohant a tömeg közé, mindenki futott, kitért előle, senki feltartóztatni avagy csak közeledni is hozzá nem merészkedett ; a zavar csakhamar átalánossá lett, annyira, hogy a herczeg is kíséretétől külön maradt. E pillanatban egy gyanús egyén sebes léptekkel a herczegnek tartott, jobbjában öltönye alatt egy hosszú tőrt rejtve. Már a gyilok a levegőben villogott, midőn egy izmos kar a gyilkos kezét megragadá s a véres tettet megakadályozá. Ez itt ép akkor történt, midőn a ló a nép lármája által még inkább feldühödve, rúgva s ágaskodva előbbre vágtatott, s magát a körmenetet vezető főpapot is földre terité. Ez átalános rémülés közepeit sikerült a gyilkosnak, miután a vele küzdőnek karját megsebzé, kiszabadulni, s a néptömeg között eltűnni. A dühös ló végre a herczeg lábainál rogyott földre, ki azt egy ügyes ugrással kardjával leszurá. Ekkor vették észre, hogy a szegény pára lágyékain fris, csinált sebek vérzettek, melyekben mérges férgek rágódtak. E körülmény és a gyilkossági kísérlet, meg az ismeretlen által tett reggeli jelentés semmi kétséget nem hagytak fenn, hogy e szegény állat csak a végre volt | felbőszítve, s a nép közé kergetve, hogy az okozott zavarban, a herczeg élete ellen koholt merényt annál könnyebben lehessen végrehajtani. Mindez csak nehány perez alatt ment végbe. Midőn a csend helyreállott, a fejedelem megmentőjét akará látni, de az nem mutatta magát, sem a jelenlevők közöl senki sem tudta megmondani: ki volt az ? — hová lett ? — mert a veszély idején kiki csak magával volt elfoglalva. A körmenet újra rendezte magát s elindult, de már az áhitat szárnyai törve voltak; kiki a történt dolgokra, a merényre gondolt, vagy azokról beszélgetett szomszédjával. Ily elfoglaltságban a lélek nem képes emelkedni, s ez volt oka, hogy a kitűzött nagyobb kerület helyett rövidebb utón tértek vissza az egyházba, hol a nép újra hálát mondott a Mindenhatónak, ki fejedel- mök életét ily csodásán megmentette. Henrik gondolatokba merülve lépett palotájába, midőn annak udvarán lovasai egy rongyos külsejű embert vállaikra emelve éltettek. „Itt van ö!“ kiálták többen egyszerre. „Kicsoda? szóljatok világosan,“ mondá a herczeg. „Azon derék ember, ki éltedet uram megmentette.“ — Az öröm sugára villant meg e perezben a herczeg ajkán, s azonnal maga elé rendelé az ismeretlent. Henrik megmentőjét a végzetes pillanatban csak oldalvást láthatta, most színről színre előtte állott az, és élénk érdekeltséggel neve s állásáról kérdezősködött. „Nevem — felelt az bátran — Buls János, Gentben születtem és mesterségemre kőműves vagyok, nehány nap előtt érkeztem ide, hogy az erődítésnél munkát nyerjek.“ — „De miért rejtéd el magad, midőn oly örömest köszöntem és háláltam volna meg nemes tettedet az egész nép előtt ?“ — „Uram, kiki a maga feje szerint cselekszik. Egy szegény kőműves oly kevéssé van szokva a kitüntetéshez, hogy nem bírtam volna előtted megállani, ha ott kellett vala megjelennem. Egyébiránt gondolám: a mi halad, még el nem marad.“ — „Iga- zad van,“ — s ezzel egy araynnyal tele erszényt nyújtott át a kőművesnek. Mielőtt a jutalmat elfogadná, Buls kérte a herczeget, engedné neki, előbb egy kérelmét elmondani; megnyervén ezt, folytatá: „Két órától gyötör egy vágy, egy gondolat uram, melynek elérése becsesebb előttem minden aranynál, és e vágy: téged uram a te testőreid között szolgálhatni. És ha van előtted becse egy erős karnak s még erősebb hűségnek, akkor légy kegyes irántam, s engedd a vakolót fölcserélnem a karddal. Érzem, hogy az Isten engem inkább erre teremtett.“ — „E kérés méltó, hogy teljesítsem — mondá a herczeg kedélyesen — nekem is úgy látszik, inkább illel a ló hátára, mint az állásra, de azért ez nem zárja ki a másik dolgot: vedd ezen erszényt s mától fogva testőreim közé számittatol.“ Két óra múlva Buls már fényes ijászruhába öltözött, oldalán kard csörgött, s uj társaival az Amandus-korcsmába ment az áldomást megtartani. A kancsó katonásan forgott, s az idő sebesen telt. „Induljunk! — mondá a vezető, — tudjátok, hogy a hollandi gróf előtt nekünk kell az őröket felváltanunk, és már egy egész órát késtünk.“ — De a szó már nem sokat használt, hárman mégis feltántorogtak, de a negyediket lábai nem birták. „Nem tesz semmit — kiáltá Buls — ki egészen magánál lenni látszott, végzek én ma helyette, majd visszaszolgálja ő máskor nekem.“ — A testőrök megdicsérték az ujonezot, s egymást támogatva indultak a palota felé, s a felváltott örök Buls azon Ígéretére, hogy őket is megvendégeli, könnyen feledték, hogy oly sokáig kellett várniok. Alig foglalá el az öt testőr, helyét, midőn mindnyájára mély álom ereszkedett. Buls erre várt, s most hogy egészen biztos legyen, külön.
