Eger - hetilap, 1864

1864-05-05 / 18. szám

141

T Á R C Z A. i>Middleton orvos.

(Folytatás.)

Egy ember elküldetett Smidt Field családjához, hogy azt a történt szerencsétlenségről értesítse, és a test elviteléről gondoskodjék ; a többiek pedig, fedezetet hagyva a hullánál, megkezdték a vizsgálódást, mindnyájan fáklyával kezökben, követték a nyomokat. Csak lassan haladhattak, mert a nyomok, megvilágítva a fáklyák által, fantastikus alakot öltöttek, s gyakran nehezen voltak fölismerhetök.

A nap első sugarainál elérték a helyet, hol a gyilkos lóra ült, és most már sokkal biztosabban, sebesebben haladhattak.

Éjjel az ég egészen be volt borulva; fekete felhők húzódtak északnyugatról, és azon pillanatban, midőn a kis csapat észrevette a távolban Mansfield, a békebiró házát, mely felé a nyomok húzódtak, a hó oly sűrűn kezdett esni, hogy mielőtt a házat elérhették volna, a föld uj hótakaróval volt egészen beborítva, mi akadályozta őket a gyilkos nyomainak további követésében.

— Szerencséje, dörmögé egyik, hogy ily időnk van; néhány óra múlva valószínűleg mi magunk sem tudjuk merre irányozni lépteinket.

Preston nem szólt, szomorú, csüggedt volt; a körülmények ezen megegyezése, melyek mind az orvosra háriták a gyanút, ki mindig oly nagy tiszteletben állott, őt mélyen gyötörte; mert oly bensöleg volt e családhoz fűződve, hogy annak tágjául tekintetett. Azonban másként nem tehetett, mint cselekedett; benső- leg meg volt győződve, hogy az orvos ily fekete tett elkövetésére képtelen, és remélő, hogy a gyilkosról fognak valamit megtudni Mansfield házánál, hova a nyomok vezettek.

Azon pillanatban érkeztek meg a békebiró kettős faházához, midőn ott a reggelihez készültek. Mansfield meghívta őket, hogy felüditsék magukat, gondolván, hogy korán kellett kiindul- niok, minthogy ily jókor nála vannak, beszólitotta a szakácsnőt, átadott neki egy darab sertéshúst, kevert tojáslepényt, és paran- csolá, hogy kávét készítsen. Miután ezen intézkedést megtette, vendégeihez ment a közös terembe.

— Biró! mondja Preston az első üdvözletek után, volt önnél valaki ez éjjel?

— Igen, Middleton orvos; de miért ezen kérdés ?

Az emberek jelentő tekintetet váltottak.

— Nem vett ön valami rendkívülit észre rajta? kérdé egyik az esküdtek közöl.

— Vidám volt, mint szokása, nemde ? vágott közbe élénken Preston.

— Rendkívülit? ismétlő csendesen Mansfield, a nélkül, hogy a közbeszólásra figyelne; rendkívülit ? nem, hacsak azt nem, hogy kissé nyugtalan volt; neje beteg, mint mondá, el is ment ma reggel még napkelte előtt, midőn még aludtam.

— Istenem! Istenem! ha gyanúnk alapos lenne! kiáltott Preston, egy székre roskadva.

— De hát mi ez ? valami szerencsétlenség történt ? kérdé a békebiró nyugtalanul.

Preston elmondá neki kevés szóval, de világosan mindazt, mi azon pillanattól kezdve történt, midőn ők megtalálták az öreg vadász hulláját, és hogy miként követték a ló nyomait egészen az ö házáig; megmutatta neki a végzetes betűkkel ellátott lőpor- tülköt, azután kijelölte az egyént, ki állította, hogy elöttevaló reggel adott Smidt Fieldnek 500 dollárt bankjegyekben ;.... de, hozzátevé, miután ezeket mondotta: legyek kárhozott, ha hiszem, hogy az orvos képes lett volna az öreg meggyilkolására, nem! az égre nem! ha ő maga mondaná, sem változtatnám meg hitemet.

Abékebiró, Mansfield,egy tisztes öreg, gyermekségétől fogva ismerte az orvost. E rettenetes vádat hallva elsápadt, mert bár meg volt győződve, hogy itt tévedés van, nem szegülhetett ellen egyik esküdt felszólításának, ki követeié, hogy az orvos rögtön elfogassék. Egy nála tartózkodó csendőrt rendelt melléjük.

Preston nem akart ezekkel menni az orvos házához, de a békebiró maga kérte, hogy tegye meg, állitván miszerint agyanu csak a véletlen játékán alapul; ő remélte még, hogy a valódi bűnös nem fog rejtve maradni.

Reggeli tiz óra lehetett, midőn Preston, Vollheim, B. város három esküdtje és a csendőr elértek az orvos házához.

Judit, a piros arczu ir nő, nyitott nekik ajtót, ki az orvos házánál, a felügyelőnői szerepet vitte, főleg azon idő óta, mióta az orvos neje betegeskedett; de a családnak inkább barátnéja volt, mint cselédje. Nem kevéssé volt meglepetve, midőn a jöttékét meglátta. Preston lépett be utoljára; élénk pir boritá el a leány arczát, midőn Preston kezét érinté, melyet az eléje nyújtott; de csakhamar megváltozott színe, midőn az ifjú szomorú, csüggedt arczára tekintett.

— Itthon van-e az orvos, Judit ? kérdé Preston, oly sötét arcz- czal, hogy a leány a nélkül, hogy a kérdésre felelt volna, fölkiáltott, szemeit a jövevényeken meghordozva : az Isten nevére, mi történt? Preston ur, az ön arcza oly levert! Mit akarnak Velünk ez emberek ? e csendőr ? minden szentekre! mi baj van ?

— Ne nyugtalanítsd magad Judit, felelt az ifjú, később elbeszélek neked mindent; most csak azt mondd: itthon van-e az orvos ? némely kérdéseket kell neki tennünk.

— Szobájában van fenn, mondá az elijesztett leány ; de csendesen menjenek, tévé hozzá, látva, hogy mindnyájan követik Prestont; Middleton asszony igen szenvedő, s csak reggel óta nyugszik egy keveset.

Az orvos, kinek legkisebb gyanúja sem volt a tegnapi eseményről, egyedül ült szobájában, midőn ezen emberek hozzá beléptek. Nyugodtan találták őt, elfoglalva azon pénz olvasásával, melyet Smidt Field bízott rá, szándéka lévén azt még azon nap ama bizonyos kereskedőnek átadni, ki alig néhány száz lépésnyire lakott tőle.

Barátságosan rázta meg Preston kezét, és azokét, kiket látogatói közöl ismert, kérvén őket, hogy üljenek le. De Preston kezébe zárta az orvos kezét, s szemeit erősen arczára függesztve mondá:

— Orvos! az öreg Smidt Field tegnap este meggyilkoltatott!

— Meggyilkoltatott ? nagy Isten! kiáltott az orvos, megborzadva ez újságon; hisz alig nehány órája, hogy elváltunk.

Egyike az embereknek az orvos asztalához közeledett, s gúnyos hangon kiáltott föl:

— Itt a pénz, melyet tegnap reggel olvastam le én magam Smidt Fieldnek, és ime a tárcza, melybe azt zárta: megismerem a vörös zsinórról, melylyel előttem összefűzte.

— Middleton orvos, ön foglyom! mondá a csendőr, a meglepetés és iszonytól némán álló orvoshoz közeledve, s könnyedén érintve vállát, hogy megértesse vele, miszerint hatalmában van.

—

.De az Isten szerelméért! urak.........Preston .... Vollheim Douglat..........önök nem hiszik .... Istenem ! álmod

om-e ? Nem, ez lehetetlen ! önök nem akarják azt mondani, hogy én öltem meg és fosztottam ki az öreget?! . . .

Nehány pillanatnyi borzasztó csend következett, melyet Preston tört meg, ki az orvos kezét megragadva kiáltott:

— Nem, nem barátom! lelkemre mondom, én nem hiszem ! Ha egy angyal jöne is önt vádolni, én kétkedném ; ez lehetetlen! ön képtelen ily fekete tett véghezvitelére.