Eger - hetilap, 1864

1864-04-28 / 17. szám

133-4 T Á R C Z A.

Middleton orvos.

(Folytatás.)

Mintegy öt perczig feküdt az öreg; vére megaludt az utón, arczát elboritá a halál sáppadtsága, mig szemei nyitva lévén, a tiszta, kék égboltra meredtek, mintha segélyt kérnének fölülről, és az isteni boszut hívnák a gyilkos fejére; — midőn a bokor, mely az utat elzárá, óvatosan szétnyílt, és egy halálsáppadt, alacsony termetű ember lépett az útra, miután szemeivel mindenfelé nyugtalanul tekintgetett.

Ezen ember bőrkabátot, nagy csizmákat és rókabör-föveget viselt. Himlő-helyes arcza a legborzasztóbb szenvedélyeket áruiá el: a kielégített boszu, félelem és gúny borzasztó vonásokkal volt arczára Írva, és undorító, visszataszító jelleget kölcsönzött neki.

Hosszú, durva egy csövű fegyvert tartott kezében, mely nehány pillanattal előbb adta ki halálos tartalmát.

Gyorsan, farkasléptekkel csúszott a hulláig, és mozdulatlan arczán sátáni örömmel, hajolt föléje.

— Nem fogod többé gúnyolni puskámat, nem fogod azt többé játékszernek nevezni ; ez alkalommal nem hibázta a czélt,... szivén találtam, morogta mély hangon, megfordítva a testet,., a golyó keresztülment hátán! annál jobb, annál kevésbbé fog elárulni, ha megtalálják a testet. De lássuk csak, nekem pénzed kell, öregem! — És nyugtalan sietséggel kezdte motozni áldozatát, mert tudta, hogy az öreg ma reggel a városban bizonyos pénzösszeget vett föl, melyet magával hozott. Megcsalatva keresésében, már tizedszer is tapogatta az átkutatott zsebeket, mindig növekedő boszusággal; sőt a karabin agyát is megnézte: hátha Smidt Field oda rejtette kincsét. Mind hiában!

— Vigyen el engem az ördög! kiáltott fölegyenesedve és sipkáját a földre dobva, melyen dühösen gázolt... hát semmiért öltem meg a vén vadászt! ? De nem! ez lehetetlen, teszi hozzá: a pénznek itt kell lenni. És újra elkezdé a gyalázatos kutatást, megvizsgált még egyszer minden helyet, hol a pénzt elrejtve lenni gondolta, de mind hasztalan! nem talált semmit. Elcsüggedve s fogait dühösen csikorgatva, leült egy fatuskóra, hogy magát kipihenje; azonban a veszély félelme, melynek kitenné magát, a hulla mellett maradva, hol könnyen meglephetnék és elfoghatnák — más nézetre bírta.

Felugrott, a hullához közeledett, s fölemelé a karabint, melyet az öreg esése közben kiejtett kezéből.

— A lövés átfúrta a testet, mondá magában; ha a vén gonosz fegyveréből kiveszem a töltést, a kik megtalálják, könnyen azon gondolatra jöhetnek, hogy véletlen szerencsétlenség által önmagát lőtte agyon; ez nem egyszer történik, és minden ördögökre ! nem szeretnék a kötéllel megismerkedni.

Ezeket mondva, kiürité a csövet, s a hulla mellé helyezte olyformán, hogy igen könnyen el lehetett hinni, hogy a lövés vé- letlenségből történt; azután fölszedve puskáját, fövegét, futott azon hely felé, hol lovát hagyta, melyre gyorsan felült.

Az éj közelgett, midőn vágtatva rohant észak felé, merre legbamarább találhatott korcsmát, hol az éjét töltve, minden gyanút könnyen elhárithatandott magáról.

Mansfield háza volt az első, melyet talált. Az ajtóhoz közelgett, hogy valakit hívjon, midőn észrevett egy gyerköczöt, ki egy lovat vezetett az istálló felé.

— Kié ez a ló ? kérdé, a fiút mellé lépve.

— Middleton orvosé, uram! hát ön ki ?

— Utas, felelt röviden; azután az innen kétszáz lépésnyire levő korcsma felé intézte lépteit, hova megérkezett, a nélkül, hogy valaki észrevette volna. Egy kis szobába lépett, mely közös teremül szolgált.

Alig volt félórája, hogy a gyilkos eltávozott áldozatjától. A nap utolsó sugarai küzdöttek az éjjel, mely sötét szárnyait kezdé kiterjeszteni a blin gyászos helyére; — a kányák eljöttek a vér szagára, s a fák ágain hintálóztak, várva a nap lementét, hogy zsákmányukat megrohanják. Ezen pillanatban két lovag közeledett azon hely felé, hol a szerencsétlen Smidt Field oly nyomorultul veszett el.

Oda érve, hol a gyilkosság elkövettetett, a lovak nyerítve ágaskodtak a félelem miatt, mely őket meglepte. Bár a két egyén jó lovagló volt, lovaik szökései oly hevesek és erőszakosak voltak, hogy csak nagynehezen tudták magukat a nyeregben föntar- tani; azonban bár maguk is meg voltak ijedve, csakhamar meg tudták fékezni az állatokat.

— Átkozott dög! Nem tudsz nyugodtan maradni, ha én mondom ? kiáltott haraggal egy fiatal ember, minden erejét ösz- szeszedve, hogy lecsendesitse lovát. Hallod-e Tom, itt elesett lónak kell lenni, ez bírta öregemet ily makacskodásra, mely különben szelíd, mint a bárány.

— Ej! az én fakóm is először tesz ilyesmit, felelt társa, egy sokkal szélesebb vállu egyén, kinek kiejtése elárulta német eredetét; mig beszélt, sarkantyúját nyomta lova oldalába, mely ágaskodott újra, a nélkül, hogy tovább ment volna. Minden erö- ködéseik daczára a lovagok nem bírták tovább terelni e helyről a minden tagjokban reszkető lovakat.

— Meg kell tudnom, mi van itt! kiáltott a lovagok egyike, William Preston, ki ezeket mondva, leszállóit lováról, társának dobta a kantárt, és a borzasztó hely felé közeledett. A német, kit Tómnak nevezett, hátul maradt, nyugtalanul várta a vizsgálat eredményét. Egyszerre Preston rémült kiáltását hallja, látja iszonyodva visszafutni.... a nap utolsó sugarainál egy emberi hullára ismert.

— Jöj ide, Tom ! kiáltott iszonyodva, itt egy meggyilkolt ember van, és Isten irgalmazzon! folytatá a hullára hajolva, hogy vonásait fölismerje ... ez az öreg Smidt Field!!

— Mit tegyünk ? kérdé ez társától, ki mellette állva, csendes komolysággal vizsgálta az öreg arczvonásait; — lakásomra menjünk ? én csak nehány mérföldnyire lakom innen ; vagy visz- szatérjünk a városba, hogy az igazság kezébe adjuk a dolgot?

— Én az utóbbit hiszem jobbnak, válaszolt Vollheim; de minden szentre ! hogyan magyarázod meg e borzasztó eseményt?

— Sokkal sötétebb van, hogysem valamit fölismerni lehetne, szólt Preston ; csináljunk tüzet, hogy a hely világos legyen, igy szerezhetünk magunknak némi ismeretet a dologról, és elhatározhatjuk : mit lesz jobb tenni; egyébiránt én nem vagyok gyáva, mégis őszintén bevallom neked, hogy e gyászos hely és sötétség rósz hatással van rám.

Ezután szó nélkül a tűz élesztéséhez fogtak, s nem sokára hatalmas láng világitá meg a helyet.

A két ifjú most az öreg szerencsétlenségének okát fürkészte.

— Nézz ide, Tom ! mondja Preston, a hulla mellett térdelve; nézd, a golyó ezen oldalát fúrta át, és a fegyvere üres.

Ezután fölemelte a karabint, és figyelmesen megvizsgálta.

— Igen, valóban üres, szólt Volheim, barátjához közeledve. Nem történhetett, hogy az öreg leesett lováról, és önmagát lőtte agyon? De ezen nagyon csodálkoznám, ö oly jó lovas volt.

— Nem Tom! ez nem valószínű; nézzük inkább ruháit rendre. Ellenkezőleg inkább azt kell hinnünk, hogy a szerencsétlen gyalázatos orgyilkosságnak lön áldozatja. A lövés rögtöni halált okozhatott és .... de mit látok? Nadrágjának zsebe kifordítva, azután ez, és ez is! kiáltott az ifjú, lehajolva, és figyelmesen vizsgálva a tűz világánál egy emberi láb nyomait, a föld