Eger - hetilap, 1864
1864-04-07 / 14. szám
109 T A R C Z A. IA két szerencsétlen. N. kolostor magányába egy magasrangu hölgy vonult, a Clarenci marquisnő. A zajtalan csend, a világgal nem törődő béke, melyet e magányban uralkodni látott, csak élénkebbé s keservesebbé tevék a fájdalmat, mely szivét gyötré. Mi boldogok — kiálta fel — ez ártatlan galambok, kiknek minden törekvésök az ég felé van irányozva! Az élet ezekre nézve tiszta nap, melyet nem homályositanak el sötét fellegek, — ők nem ismerik a világot, nem annak kínos fájdalmait.“ Ez ájtatos hölgyek közt, kiknek boldogságát irigylé a mar- quisnö, egy Lucile nevii tűnt fel előtte különösen, ki folyvást szomorú s levertnek látszék, ki még az élet tavaszán lévén, a szépség azon jellegét birtoklá, melyet a szenvedélyes szív ideálkint teremt magának, a fájdalom azonban s a síiril könyek elüzék az arcz elevenségét. Olyan volt ö, mint a rózsa, melyet a napheve meghervaszt, de melyet egy tekintetre elképzel a szem, mi bájoló volt az még reggel. ügy látszik, a rokon keblek szavak nélkül is megértik egymást. A marquisnő e szeretetreméltó szenvedőnek szemeiben olyakat olvasott, mit más nem is gyanított, s természete lévén a szenvedő telkeknek, sajnálni és szeretni egymást, a marquisnő csakhamar benső vonzalmat érzett Lucile iránt. Az igazi barátság, mely a világon alig ismeretes, a kolostorokban közös. Barátságuk csakhamar benső lett, hanem mindkét részről megmérgezé annak édességét egy titkolt keserv. Ok sokszor órákig el-elsohaj- toztak együtt a nélkül, hogy valamelyikök a fájdalom okának közlését kérni merészlette volna. Végre a marquisnő megtöré a csendet: „Egy közös vallomás — mond — talán elűzné unalmunkat, fájdalmas sóhajainkkal csak keserítjük egymást. A barátság titokközlést igényel.“ E szavakra Lucile vonásait a szemérempir futotta át, mit eltitkolandó, fátyolát ereszté le. „Ah miért — kérdé a marquisnő, — miért ez? e pir a szégyen eredménye tán ? Beszéljen Lucile, öntse ki szívpanaszát barátnője keblébe, ki kétségkívül sokkal szánalomraméltóbb, mint ön, de kinek enyhülni fognak fájdalmai, ha az önét enyhítheti.“ „Mit kíván ön asszonyom ? — monda Lucile — osztozom önnek fájdalmaiban, de nekem nincs panaszolni valóm. Egészségváltozás egyedüli oka levertségemnek , melybe merülve lát. Gyengülök észrevehetleniil, s hála az égnek, végem közel van !“ E szavakat oly nyomatékkai fejezé ki, hogy a marquisnő meg volt hatva. „Hát kegyednek ez egyetlen vigasztalása? Halni kész kegyed^ nem akarja nekem megvallani, mi teszi az életet kegyednek gyűlöletessé?! — Mióta van kegyed itt?“ »„Öt éve asszonyom.“ „Tán erőszak vezette kegyedet ide?“ „Nem asszonyom! az ész; az ég kívánta szivemet magának lekötelezni.“ „De a szív a világhoz ragaszkodott, nemde ?“ „Fájdalom, igen — kárhozatára!------ Asszonyom,mindent el mondtam.“ „Elég. Kegyed szeretett, Lucile, s el tudta temetni magát! Vájjon nem egy hivtelent hagyott-e el?“ „Ah! az a legerényesebb, leggyöngédebb s legszeretetre- méltóbbika az embereknek. — Kérem ne kérdezősködjék többé e tárgyról. Láthatja a vétkes könyeket, melyek kitörnek szemeimből; szivem minden sebe megújul ez eszmére.“ „Nem, kedves Lucile, nem szükség többé erről hallgatni. Szivének redőibe akarok behatni, hogy odaöntsem a vigasztalás cseppeit. Higyje el nekem, a fájdalom mérge csupán a bizalmas kebelbe öntött panasz által enyhíthető, s ha ki nem panaszolta- tik, ezerszerte marczongolóbb lesz.“ „Kegyed akarja asszonyom ! Jól van. Sirassa a szerencsétlen Lucilet, sirassa az ö életét s nem sokára — halálát.“ „Alig jelentem meg a világ előtt, midőn e veszélyes szépség minden oktalan s könnyelmű fiatalnak szemeit felém varázsolta, de kiknek hódolata engem el nem szédített. Egyetlen férfi, az ártatlanság s őszinteség jelképében, tanított meg érezni. A hason kor, születés, állapot, a két család baráti viszonya s min- denekfölött a kölcsönös hajlam egymáshoz fűztek bennünket. — Kedvesem érettem élt, s szánalommal néztük a világ nagy ürességét, hol minden öröm izzadásba kerül, mig a mi sziveink telvék egymással.------Hanem hol tévelygek én asszonyom ? mily emlékekre késztet kegyed engem ! ?“ „Gyermekem! mond a marquisnő, bünttl rovod fel magadnak, hogy igaz voltál ? Ha Isten két erényes szivet egymásnak teremtett, veheti-e bűnnek, ha azok egymást keresik, s feltalálva meghódolnak egymásnak ? Miért alkotta volna őket ?“ „Ö bizonynyal jó kedvében teremté ama nemes szivet, mely az enyémet egészen magába olvasztó, melyben az erényesség előtte állt az észnek, melyben a természetnek semmi kívánni valója nem maradt fenn. Ah asszonyom ! ki volt valaha forróbban szerettetve nálam, ki boldogabb mint én ? ! Hinné-e , hogy sokszor kénytelen voltam kedvesem enyelgéseit mérsékelni, s a szerelmeseket gyötrő alaptalan nyugtalanságoktól felszabitandó őt, ünnepélyesen nyilvánítani, hogy ismerem s felfogtam szerelmét. Ö meghalt volna, ha Lucilje csak gyanúval terhelte volna is. Ha szemeimben a szomorúság legkisebb nyomát fedezé föl, rá nézve a természet fogyatkozást szenvedett, magát hitte bánatom okának s vigasztalbatlan volt.------Könnyű felfogni, mi gyengéden s zerettetett viszont ezen az emberek legszeretetreméltóbbja! Azonban e tiszta és nemes frigyet a családi viszály rémes veszélye széttépéssel fenyegette. Az érdek, mely minden lánczot szétszaggat, elkiilönzé családainkat. Egy szerencsétlen, anyám ellen indított pör megásta frigyünk sírját. Szülőink gyűlölete mint át- hágbatlan fal emelkedett közénk, le kellett mondani a reményről is, hogy láthassuk egymást. A levél, melyet ekkor irt, soha nem törlődik ki elmémből: „Minden veszve van, kedves Lucilem, — igy irt. Elragadják tőlem egyetlen kincsemet. Épen most térdeltem atyám előtt, s Istenre kérve, könyek közt esedeztem, hagyna fel a szerencsétlen pörrel; — úgy tekintett mint gyermeket. Ellene mondtam a kegyetek jószágának, mondám, hogy önjószágunk is gyűlöletes le- end nekem ; részvétlenségemet eszelösségnek nevezé. Az emberek nem tudják felfogni, hogy van valami, mi a világ minden gazdagságát föliilhaladja! Mit ér nekem a kincs, ha elvesztem kegyedet!? Atyám azt mondja, hogy egykor örvendeni fogok, hogy most nem hallgat rám. Ha azt hinném, hogy a kor vagy az érettség annyira lealjasitanák lelkemet, jövőmtől s magamtól elborzadva, véget vetnék szerencsétlen életemnek. Nem, kedves Lucile, nem! Meglehet, hogy a törvények a kegyed örökségének egy részét nekem itélendik, az én törvényeim szivemben élnek, s atyám ott kárhoztatva van. Bocsánat, ezer bocsánat a kellemetlenségekért, melyeket atyám családjának okoz. Odaadnám éltemet atyám napjainak meghosszabbításáért, de ha e jószág egykor birtokomba jő, minden helyre lesz hozva. . . . Azonban én meg vagyok fosztva kegyedtől! A szívvel,melyet kegyed nekem adott, más fog rendelkezni!! Oh ne egyezzék bele soha, gondolja, hogy életem van koczkán, ne feledje, hogy esküink az égben fel
