Eger - hetilap, 1863

1863-10-22 / 17. szám

133

T Á R C Z A

Négy év Cayenneben.

CVége.)

Utazásunk harmadik napján 2—3 mérföldnyi távolban szárazföldet pillantottunk meg, de hogy miféle föld volt az, nem tudtuk kitalálni. Némely társaim úgy vélekedtek, hogy az hollandi terület, s hogy a Maroni folyamon kellett járnunk. A Maroni a franczia birtokokat a hollandiaktól elválasztja.

Mások ellenkezőt állítottak, s azt kívánták, hogy evezzünk ki messzebb a nyilt tengerre. E közben a szél lecsillapult. A tutaj egy özönlék által a part felé hajtatott ; kénytelenek voltunk evezni és pedig hatalmasan. Öt hat társunkat a tengeri betegség any- nyira megnyomorította, hogy nem voltak képesek evezni. Evezőlapátjaink — számszerint 15 — meglehetős nehezek voltak, mert hosszaságuk nem kevesebb, mint 14 láb volt. Egész nap eveztünk, állva, s az özönlőket szerencsésen legyőztük.

Esti 6 óra tájban a szél ismét föltámadt. Loirei hajósunk egy perezre sem hagyta el helyét, de most a fáradtság és álmatlanság miatt nem bírt tovább állani, s a kormányaidat egyik barátjára bízta. A nélkül, hogy csak sejtettük volna is, egészen a Maroni torkolatánál voltunk, s a segédkormányos oly ferde irányt választott, hogy éjfél tájban hirtelen alig 50 lépésnyire találtuk magunkat La Mana franczia határállomástól. A katonák partra siettek.

„Ide pajtások, ide!“ kiáltának, fáklyákat hozva és integetve, hogy kössünk ki.

E meglepetés egy egész napi fáradságos munka után igen fájdalmasan hatott ránk.

„Evezzetek befelé !“ kiáltott most öreg kormányosunk, ki e pillanatban ébredt föl, s hirtelen a kormányrudnál termett. A szél kedvező volt, s mi szorgalmasabban eveztünk, mint valaha, bár mindegyikünk tenyere egy nyitott seb volt.

Végre a fáklyák világa gyengült, aztán egészen eltűnt, s tutajunk egy óra múlva két mérföldnyire volt ismét a franczia parttól. Nagy veszélyből menekültünk ki.

Másnap hollandi partot értünk, hol alig hogy szárazra léptünk, egy sereg indián közeledett felénk, nem épen barátságos szándékkal. Bármely más országban már külsőnk is eléggé biztosított volna bennünket a rablók ellen. Csakhogy persze azon emberek, kik nyilak és dárdákkal fölfegyverkezve, felénk közeledtek, még roszabbul voltak öltözködve, mint mi. Két társunk előlépett, a vadakkal értekezni, s mindkét fél megtudta magát értetni a másikkal. Mi értésükre adtuk helyzetünket s szándékunkat, mire az indiánok azt felelték, hogy ama parton még nem vagyunk biztosságban, mert a francziák ott még üldözhetnek bennünket, 8 a környéken egy hollandi állomás sincs, mely minket oltalmába vehetne. Annálfogva azt tanácsolták, hogy menjünk szárazon az oda 45 órányira fekvő Paramaribóba.

Fájdalom ! eddig még utunknak csak a kellemesb részét tettük meg. 45 órányit gyalogolni e veszedelmes vadonban, hogy Paramaribóba érjünk, nem csekély feladat volt; mindamellett el nem csüggedtünk. Miután éhségünket lecsillapítottuk s nehány óráig pihentünk, útnak indulónk. Mindegyikünk vitt magával pogyászt, melyben fehérnemű s egy kevés kenyérhéj volt. Körülbelül négy órai gyalogolás után, egy gyöktermöfa-erdő szélére értünk, mely azért neveztetik igy, mert az ágak a földig hajolva gyökeret vernek, s ily módon csaknem áthatlan sűrűséget képeznek. A puszta emberi kéz nem képes itt Ösvényt nyitni, arra fejsze is szükséges.

Mindamellett nekiindultunk az erdőnek. Többet csusztnnk, mint mentünk. Kétségkívül vannak e rengetegben mindenféle

mérges hüllők, de mi arra nem is gondoltunk. Egyébiránt nem is volt velők bajunk. De nem is ebben rejlett a nagy veszély, mely- lyel küzdenünk kellett, hanem a talaj esalékony külszínében, mely a moh egy nemével volt benővel, ez alatt pedig mindig lá- gyabbá váló szívós iszap rejlett. Egész könnyedén kellett lépegetnünk s lábunkat gyorsan fölemelnünk, ha e fekete agyagban elmerülni nem akartunk ; az erdő pedig mindig áthatlanabb lett.

Beláttuk, hogy életünket szabadulás reménye nélkül kocz- kára tettük, s azért elhatároztuk, visszafordulni. Már régebben hallottuk, hogy rabtársaink közül többen, miután a szigetekről sikerült szerencsésen megszökniük, e borzasztó rengetegben ki- nos halállal vesztek el.

Éreztem, hogy lábam minden lépésnél mélyebben süpped le, s aggódva gondoltam a közelgő pillanatra, midőn egyszerre mindkét lábam elmeriilend. Aggodalmam nem is volt fölösleges. Egyszerre mindkét lábam térden felül az iszapba süppedt, s úgy éreztem, hogy folyvást alább stilyedek, mintha valaki lábamnál fogva lefelé huzna. Az iszap nehány másodpercz múlva csípőmig ért. Halálos aggodalom közt ragadtam meg ekkor a hozzám legközelebb levő faágat, s a kétségbeesés óriás erejével húztam ki magamat ennek segélyével az iszapból, bennmaradván csizmám, nadrágom egy része, s lábszáraimról a bőr. Ha csak egy lábbal lett volna távolabb a szabaditó ág, bezárult volna fölöttem a sírok legborzasztóbbika.

Azonban senkisem lelte közölünk halálát az iszapban ; de hogy mennyire el voltunk fáradva és kimerülve, azt elképzelhetni. És még négy órát kellett gyalogolnunk, hogy azon pontra jussunk, a hol kikötöttünk.

Reggeli három órakor értük el végre a fövenyre kivont tutajunkat. Az indiánok ellopták róla a vitorlát. Két társunk meg- kísérletté, e hiányt lehetőleg kipótolni, azon reményben, hogy vizen Paramaribóba juthatunk.

Másnap reggel, a mint fölébredtünk, indián csoportot pillantottunk meg, kik ezúttal nagyobb számmal gyűltek össze, mint első alkalommal, s mozdulataik oda mutattak, hogy támadást terveznek ellenünk, hogy csekély holminkat hatalmukba kerítsék. Szerencsénkre, egy meglehetősen értelmes cayennei néger is volt köztük, ki igen jól beszélt francziául. Midőn kilétünkről értesült, a legmelegebb részvétet tanusitá irányunkban, mert ö maga is politikai elitéit és menekült volt. E jó ember ajánlkozott, hogy elvezet bennünket Quiberonba, egy a Maroni partján fekvő hollandi gyarmatba. Az indiánoknak több csónakjuk volt a folyón, melyeken velők a legszebb egyetértésben eveztünk a Maronin fölfelé, a dagály beálltával.

Quiberon gyarmat lakói igen nemesszivti emberek. Cappe- laer parancsnok a legbarátságosabban fogadott bennünket, s mig lekötelező vendégszeretete és irántunk tanúsított figyelme uj bátorságot öntött belénk, a bordeauxi bor és friss kenyér csakhamar visszaadta kimerült testi erőnket.

Huszonnégy órát tölténk az emberséges parancsnoknál ; ekkor — szept. 19-én — értésünkre adta, hogy nem kevéssé aggódik miattunk.

rA franczia kormányzó — úgymond — üldöztetni fogja önöket, s én nem vagyok oly helyzetben, hogy embereinek sikeresen ellenállhassak, azért tanácslom önöknek, hogy határozzanak valamit.

Egy angol hajó közeledett a gyarmat felé, s kapitányát Cappelaer felszólitá, hogy vinne el bennünket Demeraryba, hova a hajó menendő volt. A kapitány 600 frankot kért. Mi csak 340 frankkal rendelkezhettünk, mit a kapitány keve'selvén, útját tovább folytatta nélkülünk. Most a parancsnok egy sajkát szerzett