Emődi András: Az Érmelléki Traktus egyházközségeinek 1823-1826 között összeállított históriája -Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 21. (Debrecen, 2018)

századi sorsa jól ismert Jakó Zsigmond és Mezősi Károly kutatásainak és összefoglaló tanulmányainak köszönhetően. A csatazajtól hangos 17. századi pusztulást követően 1692-re az egyházmegye területén lévő mintegy nyolcvan település harmadának volt állandó lakossága, a már idézett régi érmelléki protokollum és a Debreceni Ember Pál által jelzett anyaegyházközségek közül is számosán évek, sőt évtizedek óta lakadanok voltak, vagy csak néhány, adófizetésre alkalmadan családból álltak. Példának okáért a kamarai conscriptorok 1692-ben Semjént két esztendő óta mondták lakadannak, ám Asszonyvására már nyolc éve, Bogyoszló és Álmosd harminc, Selénd már negyven éve a pusztásodás határán, vagy ténylegesen is pusztán állott. Bár a Mezősi Károly által publikált adatsorokat utólag jogos kritikával illették, a tendenciák, a hatalmas méretű népesség csökkenés és pusztásodás tagadhatadan. A conscriptio lehangoló eredményeinek az is oka lehetett, hogy a háborús éveket követően a földönfutóvá lett lakosság nagy része még nem tért vissza egykori lakóhelyére. Számos egyházközség életében nyilvánvalóan törés következett be. Mindezen folyamatok ellenére a megye ezen északi része őrizte meg leginkább magyar jellegét, a románajkú lakosság folyamatos és e zavaros időkben felgyorsuló térnyerése időszakában is. Az említett 17. század végi összeírás kizárólag protestáns prédikátorokat jegyzékeit a térségben, szám szerint tizenhetet, kik Albis, Bagamér, Diószeg, Gálospetri, Keserű, Kéc, Kiskereki, Köbölkút, Margittá, Micske, Mihályfalva, Ottomány, Poklostelek, Szentimre, Szalacs és Tóti református lelkészei voltak. A Rákócziszabadságharc eseményei újabb pusztulást hoztak Érmellékre, s majd csak az 1715. és 1720. évi conscriptiók adatolják a lassacskán beálló békeidő gyarapodásának kezdeteit.4

A traktus régi jegyzőkönyve az 1696-1739 közötti időszakból (az említés évének rendjében) Diószeg, Léta, Ottomány, Asszonyvására, Kiskereki, Köbölkút, Szentjobb, Bogyoszló, Mihályfalva, Margittá, Micske, Szentimre, Gálospetri, Felső (Ér)-Ábrány, Tarcsa, Széplak, Bályok, Kenéz, Monospetri, Keserű, Tóti, Székelyhíd, Félegyháza, Alsó (Vedres)-Abrány, Csokaly, Albis, Vértes, Semjén, Pocsaly és Vajda lelkészeiről tesz említést, azaz 30 egyházközség létezését adatolhatta e zivataros évtizedekből. 1740- ben a tovább bővített protokollumban már Adony, Apátkeresztúr, Álmosd, Bagamér, Csalános, Kokad, Poklostelek, Szalacs és Szentmiklós

4 JAKÓ ZSIGMOND: Bihar megye a török pusztítás előtt. (Település- és népiségtörténeti értekezések 5.) Budapest, 1940.; MEZŐSI KÁROLY: Bihar vármegye a török uralom megszűnése idejében (1692). (Településtörténeti Tanulmányok 1.) Budapest, 1943. 23-58, 123, 130-141, 228-236, 237-260. Mezősi kritikájához ld. DÁVID ZOLTÁN: Az 1692. évi összeírás forrásértéke. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 9. Debrecen, 1982. 117-127.

VI