Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 II. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Középszabolcsi Egyházmegye
e* KÖZÉPSZABOLCSI EGYHÁZMEGYE so gondolatom, hogy Istennek és féltőn szeretett anyaszentegyházamnak a szolgálatára szentelem életemet. Nem csekély keserűséggel láttam és olvastam a hatalmas debreceni református egyháznak belső erőtelenségét, át és kitéréseknél való állandó vereségét, s a Wolafka féle katolicizmusnak állandó térhódítását. Elhatároztam, hogy ennek az egykor hódító, diadalmas, de most elerőtlenült egyháznak a szolgálatára szentelem minden igyekezetemet. Mikor 1899-ben leérettségiztem, osztálytársaim le akartak beszélni, hogy az általuk akkor lenézett theológiai pályára lépjek, melyre akkor csak azok mentek, akik más pályán nem boldogultak. Én azonban megmaradtam elhatározásom mellett. Mint theológus, szomorú szívvel állapítottam meg a theológus ifjúság, a leendő papi nemzedék vallási és erkölcsi nevelésének fogyatkozásait. Azoknak a kisded táborához tartoztam, kik legalább társadalmi téren szerették volna a theológusok színvonalát emelni. Ezt a célt szolgálta az az indítványom is, hogy az országos diákkongresszussal kapcsolatban tartassék theológus kongresszus is. Az idősebbek lehurrogták az indítványt, de a többség akaratából mégis megtartatott 1900-ban nagy sikerrel. Az 1901 .iki budapesti második kongresszuson én is egyik kiküldött voltam és Nánássy Lajos barátommal együtt nagy lelki gyönyörűséggel szemléltük a budapesti egyházi élet általunk nem ismert megnyilvánulásait: vasárnapi iskola, szeretetvendégségek, ifj. egylet, bibliakörök, varróórák, imahét, evangéliumi énekek, vallásos egyesületek stb. Hazaérkezve forradalmasítottuk az ifjúságot azzal a jelszóval: milyen szép hitélet van Budapesten, miért nincs Debrecenben. Itt is szükség volna a biblia köré való letelepedésre s Isten igéje által való közvetlen lelki épülésre. Ennek lett is hatása, mert a Theológia professzorai elhatározták, hogy ők is csinálnak valamit. De „si duo faciunt idem, non est idem”! Összegyűlt az egész ifjúság a legnagyobb előadó teremben, hogy majd mint Pünkösd alkalmával, onnan indul ki a lelki megújulás. Megjelentek az összes professzorok, mindegyik tartott ékes beszédet, de csak a bibliáról, de nem a bibliából. Parturiunt montes ... Ezzel abban is maradt minden. A theológia harmadik évét alig hogy elvégeztem, Szabó Bertalan, Kiss Áron püspök káplánja engemet szemelt ki exmittált káplánnak a hirtelen halállal halt édesatyja, Szabó Károly bihari esperes egyházába Nagykerekibe. Még reggel kolloqáltam, délután már vonaton ültem. Le lehet-é írni azt a boldogságot, amit mint diáksorból kikerült „tiszteletes Úr” éreztem, amikor Ákos Imre kurátor uram röpített a „forspontján” Nagykereki felé. Az úton a pacsirták nekem énekeltek, a ringó selymes kalászok engem üdvözöltek, nem volt nálam lázasabb, mikor megérkezve a nagyt. Esperesné mint epedve várt káplánját fogadott. Nagykerekibe Lévay Mihály választatván meg Jákóhodosról, kérésére Jákohodosra mentem szintén papot választani. Félév alatt megtörténvén a papválasztás 1903. szeptember havában első lelkészképesítőmet szereztem 325
