Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 II. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Heves-Nagykunsági Egyházmegye
ea HEVES-NAGYKUNSÁGI EGYHÁZMEGYE so éveim egy kedves jelenettel kezdődtek, amennyiben a Kollégium falaival ismerkedő sétámra indulván, rámismert Dr. Erdős József professzor, megölelt, megcsókolt engem is, a társamat is, de nekünk a csodálkozásra sem volt időnk, mert legott rábízott bennünket a vele tartó fiára, Erdős Károlyra, aki addig nem is köszönt el tőlünk, míg nyomban be nem mutatta a Kollégiumi épület nevezetességeit, sőt meginvitált a városba sétára s a nevezetességek megtekintésére. Kifáradva tértünk nyugovóra az első kollégiumi nap után, azaz csak tértünk volna, mert késő éjszakáig magyaráztuk egymásnak a velünk történteket, találgatva, hogy ezek is tanáraink lesznek-é vagy kicsodák? Azután.....soha sem állott velünk szóba egy professor sem a négy évi főiskolás időmben! Erdős Károllyal találkoztunk ugyan a lelkészképző intézeti órákon, de ezeknek s az egész lelkészképzőnek nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget. Máig fáj, hogy az élesen sarkasztikus másik lelkészképző intézeti tanárnak Varga Zsigmondnak nem egyszer kellemetlen perceket is okoztam a német nyelvi lekcióra való készületlenségem miatt. Az egyetemen pedig teljes volt a háborús zavar. Ferenczy Gyula professzorunkkal egész semester alatt sem találkoztunk, mégis kitűnőre kolloquáltunk, Sas Bélára nézni sem merészeltünk s az öregebbek tanácsára a colloquiumokon való kijátszásán járt az eszünk, diák ésszel legnagyobb tekintélynek örvendett közöttünk Zoványi tudománya s egyedül Kiss Ferencért rajongtunk, de közel ő sem jutott hozzánk első, másod évesekhez. Mindezt tetézte az intemátus szörnyen elhanyagolt berendezése s az ellátás sokszor kibírhatatlan hiányosságai. A diákélet azonban csak virult s Almási Márton vagy Ferenczy Károly seniorsága alatt holmi mulatozások is előadták magukat. Ezekbe azonban magam, aki eladdig önállóskodó diákéletet nem is éltem, legfeljebb sodródtam és a felkutatott penzumokat csak úgy betanultam szajkó módra a kolloquimmok előtt, mint középiskolás koromban s főként csak úgy félrehúzódva olvastam, mint előbb, semmit fel nem adva abból, hogy végre is tanár leszek. Az Egyetemi Körben lévő egykori felsőbb tanulók Olvasó-Egylete könyvtárában jutottam könyvekhez, majd valakinek az ajánlatára a rugonfalvi Kis István magyar történeti szemináriumának könyvtárába is megfordultam, bár ahelyett, hogy valaki felvilágosításának hiányában a fdozófiai szakra is beiratkoztam volna, csupán vágyakozó szemmel olvasgattam a bölcsészeti kar hirdető-tábláján a közzétett előadások, pályatételek címét. Úgy látszik, társaim is jól ismertek, mert másod-éves koromtól kezdve az Egyetemi Kör főkönyvtárosának választottak s az is maradtam harmadéves koromban is. Ellenben feljegyzendő, hogy halvány fogalmam sem volt arról, hogy mi is az a papi pálya, hogy hol járok, mikor az öreg Kollégium lépcsőit rovom, hogy mi minden csodálatos dolgok vannak s hogy egyáltalában vannak a nagykönyvtárba, hogy kiknek a helyén ülök, mikor az oratóriumban kényszerű módon én is felsorakoztam az istentiszteletre s szörnyen rettegtem attól, hogy az esti prészeszekbol egy-egy 298
