Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 II. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Heves-Nagykunsági Egyházmegye
e3 HEVES - NAGYKUNSÁGI EGYHÁZMEGYE so aggodalmára, hogy nem fejezhettem be a Zrinyiász olvasását, melyre szántam az időt az Adria-melléki Gradóban, hová anyámat gyógykezeltetése végett kísértem s ahonnan gyorsan haza kellett jönnünk. Azonban - csodálatos isteni áldás - ezek a zavarok még visszahúzódóbbá tettek és az iskola padjai közé is bevonult háborús felelőtlenség nem ragadott magával. A tanárok fegyelmező ereje egyre jobban lankadt, a katonai behívók röpködtek a padok felett s mindannyiszor nagy diák-mulatozások, én azonban az apámtól örökölt betűszérelmemmel épen ekkoriban lettem igazán olvasóvá. Sőt Isten épen ekkoriban font össze a barátság kötelékével rásonyi Nagy László eleitől végig nagyon kedves tanulótársammal (későbbi ankarai s kolozsvári egyetemi tanár), akitől már a tudományos s koromhoz talán nem is illő olvasmányok szeretetét is megtanultam, még pedig az archeológia s történelem köréből, úgyhogy ő az egyetlen életemben, akinek e téreni hatása ma is s életem végéig nyilvánvaló bennem. Persze legott elhatároztam, hogy előbbi szándékommal szemben, nem is magyar irodalmi hanem történetszakos tanár leszek, kivált, mikor VIII-ik osztályos koromban az apám könyvtárának felhasználásával irt pályatételem kidolgozása egyenesen bámulatba ejtette szaktanáromat. Különben is egyre rohamosabban közeledtem a pályaválasztás kérdésének eldöntése felé, apám pedig inkább távolodott tőlem, úgyhogy VIII-ik osztályos időmben már alig-alig találkoztam vele, nemhogy a pályaválasztás nagy kérdésében irányított volna. Életereje is egyre rohamosabban csökkent a sok háborús izgalomban, miglen egyszer, utoljára ritka jelét adta a velem való törődésének. Nevezetesen végre 1917. telén én is katonai sorozásra állottam, de apám, mint a város polgári biztosa, kivitte, hogy alkalmatlannak találtak. Mint akinek a torna s bármiféle testi mozgás különben sem volt soha kenyerem, mód felett örültem ennek, de még inkább annak, hogy így minden zökkenő nélkül elvégezhettem a középiskolai tanfolyamot s annak rendje-módja szerint leérettségizhettem 1917. évi június hó 5-én. Három prematurusa volt akkor a túri iskolának, egy zsidó, egy katolikus s egy református, akik közül legszigorúbb tanárunk, Kocsis Gábor szerint, a zsidó legtöbbet tudott, a katolikus (rásonyi Nagy László) legtöbbet tanult és a református legszebben adta elő, amit tudott. Ez utóbbi voltam én, akinek jó Kocsis Gábor a matematikából kényszerült ugyan elégséges jegyet adni, de érettségi biztosunk Dr. Erdős József debreceni egyetemi tanár mégis kiharcolta számomra a prematurát. Apámat élete alkonyán ez boldogította legjobban, úton útfélen dicsekedett velem, de már a pálya választás nagy kérdésében továbbra is sorsomra hagyott. Pályaválasztásom. Érettségi vizsgámat követő hetekben a Magy. Evang. Diákszövetség Dobogókőn tartott konferenciáján vettem részt. A rendezők ügyes propagandájának tulajdonítható, hogy odáig eljutottam, meg annak, hogy apám régtől emlegette előttem az utazás hasznát, amitől azonban a háborús idők megfosztottak s magam is vágytam világot látni. Különben az egész konferenciából az ivóvíz hiányára s arra emlékezem, hogy ifj. Viktor 296
