Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 II. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)

Szatmári Egyházmegye

C3 SZATMÁRI EGYHÁZMEGYE ho

Debreceni teológus lettem s 1910. szeptemberben kápláni, 1912. szeptemberben lelkipásztori oklevelet nyertem. Már teológus koromban a Fráter családnál voltam korrepetitor s ugyancsak a Fráter családnál voltam nevelő két kápláni évem alatt a bihar megyei Gálospetriben s ugyanott teljesítettem s. lelkészi szolgálatot. Mint scriba voltam Sass Béla teol. professzor, akkori egyházkerületi főjegyző mellett, kitől a hivatalos ügyekben a pedáns pontosságot sajátítottam el. Gyakorló s. lelkész voltam Avasújvárosban /Szatmár m./ Széli György pedáns esperes mellett, majd helyettes lelkésznek vittek el az egykori professzorom, dr. Erdős József ajánlatára a tolna megyei Nagydorogra. Aztán a szintén tolna megyei Faddon lettem s. lelkész, honnan a honvágy és édesanyám óhaja haza hozott Szatmárra, hol 1915. júniuság másfél éven át teljesítettem s.lelkészi, vallástanítói szolgálatot, voltam a törvényszéken a rabok papja és a szatmámémetii hadi kórházban végeztem lelkészi szolgálatokat.

Szatmárról választott el egyhangú meghívással a szatmár megyei Komlódtótfalu kicsiny gyülekezete rendes lelkésznek, hol 1915.-től 1934.-ig működtem. Itt egy szeretetben összeforrt családot alkottunk a megértő gyülekezettel, együtt munkálkodván vallásos lelkű feleségemmel, Székelyhídi Rózsával, kivel 1915.-ben kötöttem házasságot. A kicsiny gyülekezet külső, de méginkább belső építése és épülése boldoggá és elismertté tettek itteni lelkipásztori működésemet s az egyház apraja-nagyja igaz szeretettel vonzódott hozzám és hallgatott reám. Itt születtek gyermekeink, összesen hét, kik közül életben van négy. Itt ért a gyászos Trianon, mely községemet a közeli Szatmártól elszakította s határszéli községgé tette, mely így életterétől elvágva bizony nehéz viszonyok közé került. Fiaimat, kik közül kettő iker volt, nem tudtam taníttatni s csak majd győrteleki lelkész koromban iskoláztathattam őket. Komlódtótfaluban ért a kommunizmus a maga direktóriumával, melyet a szomszédos Csengerből irányítottak, sőt gyarló tanítóm is káprázatos ígéretekkel ölelő kaijaiba esett az egyháztól elszakított magát s engem iskolaszéki elnöki munkámért a direktórium elé állított. Egyházam hívei azonban a direktórium alatt is engem tekintettek vezetőjüknek s tőlem kérték és várták a tanácsot s a direktóriumi titkos tanács megbeszéléseiről is mindig értesítettek. Vigyáztam is reájok, küzdöttem is értök a direktórium kizsákmányoló túlkapásaival szemben egészen a fekete listára kerülésig. Érdekes feljegyezni, hogy mikor tőlünk elszakadt, de fizetését s az iskola fenntartását tőlünk követelő tanítónk az iskolai tanácsot megalakította, önként jelölvén ki /mert senki sem jelentkezett/ a tanács tagjait, egyik tanácstaggá tett hívem azzal fogadta el a tagságot, hogy „de aztán jobb iskola legyen ezután”. /Ti. tanítónk iskolája mindig gyenge volt./

1933.őszén a nyugdíjazott Juhász László utódául a győrteleki egyház hívott meg. Sajnáltam ott hagyni a szinte telkemtől lehledzett s hozzám forrott lelki gyermekemet, a komlódtótfalui anyagiakban szegény, de lelkiekben gazdag gyülekezetei, azonban gyermekeim neveltetésének lehetősége s az a

476