Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 II. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)

Heves-Nagykunsági Egyházmegye

OS HEVES-NAGYKUNSÁGI EGYHÁZMEGYE eo

egészítettem ki. Ebben a hangszerben olyan haladást tettem, hogy az itteni cigánybanda cimbalmosának legnehezebb darabját én is eljátszottam, hangversenyen is felléptem vele. Harmadik hangszer gyanánt tárogatót is kezeltem és pedig szintén elég jó eredménnyel. Hogy a tárogatót abban hagytam máig sajnálom. Talán a három sőt négy közül azt az egyet kellett volna megtartanom.

Még az 1916. évben a budai Szilágyi Dezső-téri templom orgonistája lettem. Hetenként háromszor kellett játszanom: vasárnap d.e. és d.u., és szerdán reggel. A kápláni vizsga után mint hitoktató s.lelkész az orgonának éltem igen nagy buzgalommal. Itt működtem mindaddig, míg a kommunizmus miatt az 1919. év április havában a fővárost és mindazt a sok kedvességet ami odafűzött menekülésszerűen el kellett hagynom. Egy vasárnap reggel 9 órakor érkeztem haza, harmadnap kedden d.u. négy órakor bejöttek a románok. Ez időtől fogva mint kisújszállási segédlelkész szolgáltam és vártam a kedvező időt, amikor a fővárosba ismét visszamehetek. Végre 1922. szeptember elsején a kőbányai gyülekezetbe kerültem, mint hitoktató s.lelkész. Ott értem a Takaró Géza kibúcsúztatását (Amerikába ment) és az addigi hűséges segédlelkésznek Hatolkay Kázmémak a gyülekezet lelkészévé történt igen becsületes és tisztességes módon való meghívatását. Itt azonnal a templom orgonistája lettem. Zenei tanulmányaimat tovább akartam folytatni. A Nemzeti Zenedétől való igen nagy távolság miatt azonban be kellett látnom, hogy ez a munka az erőmet meghaladja. A kőbányai templomnak nem volt hajtómotorja, a gyakorlás sehogyse ment. A budapesti egyház nem lévén abban a helyzetben, hogy nekem díjlevelet adjon és mivel a fővárosi nehéz élet arra késztetett, hogy a hazajutás lehetőségeit keressem, végre is 1924. szept. 1. napján a kisújszállási gyülekezetbe visszamehettem, mint önálló hitoktató. A következő évben felszenteltek, holott díjlevelem még nem volt. A díjlevelet 1930. október 7-én állították ki.

Az orgonával itt is foglalkozni kívántam, s amennyire lehetett: emberi erőhajtással tudtam annyit gyakorolni, hogy több éven át templomi ünnepélyeket rendezhettem, ezek bevételét mindég valami egyházi célra adtam. Végül is az eredménytelen és főleg reménytelen küzdelmet fel kellett adnom és nagy bánatomra az orgonával szakítanom kellett. Hat év óta csak most, pár nappal ezelőtt ültem ismét az orgona mellé, és pedig abból az alkalomból, hogy a végre beállított orgonamotort átvegyem, mint egy szűkebb bizottság tagja. Egykori tudásom romjai még megvannak.

Kisújszállásra való visszatérésem óta: 1924 szeptembere óta minden evangéliumi munkában résztvettem és azokat részben irányítottam egészen az 1937. év májusáig. Édes apámnak u.i. ekkor kellett nyugalomba vonulnia. Gyakran szolgáltam a szószéken, a helybeli KIÉ munkának elnöke voltam. Ettől a tisztségtől 1937 őszén megváltam. Azóta a lelki munkák irányítása más kezekbe került, én csupán azt végeztem, amivel megbíznak. így f.é.

270