Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Beregi Egyházmegye
es BEREGI EGYHÁZMEGYE eo lelkész részére megállapítja a kővetkező javadalmazást: 1. Természetbeni lakás Munkácson: 2 szoba, 1 hivatalos iroda, az árvaházban. 2., Teljes ellátás, étkezés, fűtés, világítás, mosás, az árvaházban. 3., Állami fizetés kiegészítés.” Ez az egyh.kerületi határozat, illetve választás teljesen megnyugtatott. Most már az egyh.kerület által törvényesen megválasztott, díj levéllel ellátott lelkipásztor voltam, független, önálló hatásköröm volt. Állampolgárságom és államsegélyem nem volt ugyan, de mert éppen beretkei működésem végén 14.000 csehkoronát áldoztam az állampolgársági okmány megszerezhetésére, egy volt igazságügy miniszter pozsonyi irodája biztosított, hogy megszerzi az állampolgárságot, tehát ez is a legjobb útban volt. 1935 végén csakugyan megkaptam a cseh állampolgárságot és most már azt gondoltam, vége lesz 15 éves kálváriámnak, amely idő alatt nem csak állampolgárságom, de tartózkodási és munka engedélyem sem volt, a kiutasítás veszélyének voltam állandóan kitéve. Ámde az igazi kálvária csak ezután következett. A cseh kormány, miután állásom újonnan szervezett állás volt, nem volt hajlandó systematizálni és ahhoz megadni az államsegélyt. A Püspök urat úgy informálták, hogy nem adnák meg az államsegélyt akkor sem, ha püspöki titkárnak, vagy központi lelkésznek választana meg, mert ez is új állás lenne. Arra, hogy államsegélyt kaphassak egyetlen mód volt és pedig az, ha püspöki segédlelkésznek jelent be a Püspök úr. És mert gyermekem már elvégezte a polgári iskolát, a kereskedelmi akadémiában akartam tovább taníttatni, pénzem nem volt, kénytelen voltam beleegyezni abba, hogy jelentsen be a Püspök úr segédlelkészének. Egy tál lencséért eladtam az örökségemet. 1936. júliusában szélhüdés félét kaptam. Ez a szélhűdés féle tünet 1938 tavaszán megismétlődött. Amint feltápászkodtam, újra meg újra nekidőltem a munkának. Ismét jártam az egyházközségeket, ébresztgettem a lelkeket az élő hit cselekedeteire. A KRSE taglétszáma már közel volt az 5.000-hez, amikor 1938-ban eljött a hazatérés. Betegen is túláradóan boldogok voltunk és túl sokat reméltünk a hazatéréstől. Azt hittük, hogy ha nem is honorálni, de legalább méltányolni fogják minden eddigi, sokszor majdnem erőnkön felülváló küzdelmünket. Erősen hittem, hogy mivel önálló lelkészi jellegemnek minden kritériuma megvan, úgy az egyházkerület, mint az állam önálló lelkésznek fog elismerni. Hiszen kétségtelen volt, hogy 40 évi becsületes, rendes lelkipásztori szolgálat után nem segédlelkésznek választott meg az egyházkerület és ha nem is paróchus lelkész voltam, de mint intézeti lelkész önállóan dolgoztam szabályszerű díj levél mellett. Rettenetesen szégyelltem a 40 évi szolgálat után a segédlelkészi minősítést, amit magyar testvéreim csak úgy magyarázhattak, hogy biztosan valami nagy fegyelmi vétséget követtem el és úgy lettem ismét segédlelkész. Kértem a konventet, hasson oda, hogy a m. kir. kultusz kormány állásomat ismerje el önálló lelkészi állásnak. Erre a kérésre, Berták püspök úrnak a kormányhoz tett javaslata alapján azt a választ nyertem, hogy a kultusz Miniszter úr úgy határozott, hogy szolgálatomat kivételesen segédlelkészi szolgálat gyanánt 83
