Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Beregi Egyházmegye
cg BEREGI EGYHÁZMEGYE sa hozták nekünk, hogy Tiszát meg akarják ölni. A városligeti örömmámor, a kétes existenciák szokatlan hullámzása, a lövöldözések stb. valószínűvé tették a fenyegető merénylet hírét. Bizalmasan arról gondolkoztunk Biberauerrel, mimódon lehetne Tiszát megmenteni. Az én első gondolatom az volt, rejtsük el a Bethesdában. Biberauer azt vetette ez ellen: „és ki lesz a felelős, ha kitudódik és a Bethesdában kő kövön nem marad?”: A másik gondolatom: lopjuk ki a városból. Ha kívül lesz Pesten, mentve van. Erre azt mondta Richárd: ezt tanácskozzuk meg Istennel. Ebéd után intett és azt mondta: cselekedj, ahogy a legjobbnak látod, de légy nagyon óvatos. A Hermina úton nem mehettem be Tiszáékhoz. Az nagyon feltűnt volna. Kifeszítettem a kerítés deszkát és d.u. 1-2 óra közt a Balázs főispán kertjén keresztül a Roheimer villába lopóztam. Tisza ott lakott, tőlünk a harmadik házban. A kertben senki sem volt. Nem volt senki sem a ház körül, sem az előszobában. Amikor kopogtatás után a nagyszobába benyitottam, szemben találtam magam Tiszával. Bemutatkozásra nem volt szükség, mert régebben ismert. Azonnal a dologra tértem: Kegyelmes uram tudja-e, hogy merénylet készül ellene? „Tudom”, volt a rövid válasz. Mi szeretnénk kegyelmes uramat kilopni ebből a megbolydult városból. Tisza arcán alig észrevehető mosoly futott át és kérdéssel felelt: „Hisz-e nagytiszteletű úr a predestinációban?” Hiszek, válaszoltam s aztán kezdtem volna magyarázni: de kegyelmes uram a predestináczió nem azt jelenti, hogy ha veszedelem elől menekülhetünk, ne meneküljünk, Tisza azonban azt mondta: „most ne bocsátkozzunk dogmatikai vitába. Soha semmi veszedelem elől nem futottam meg, nem futok meg most sem.” Kezet nyújtott, én éreztem, hogy elmehetek, tehát észrevétlenül, ahogy jöttem, ugyanott vissza is mentem. Délután öt óra tájban megszólalt a telefon, Tiszáékhoz orvost és diakonisszát kértek. Mi már sejtettük, hogy a tragédia megtörtént. Mélyen megindulva, hallgatva néztünk egymásra. Megtettük, amit tehettünk, Isten pedig megengedte, amit megengedni akart. 1920. szeptember 19-én a máramaros-ugocsai egyházmegyébe kebelezett Feketepataki ref. egyházközség hívott meg rendes lelkipásztorának. Az ugocsai esperes, miután a választást szabályszerűnek, a törvényekkel megegyezőnek találta, távirati úton felhívott az állás haladéktalan elfoglalására, tekintettel a zavaros viszonyokra, amelyek közt az állás rövid időre sem maradhat üres. 1920. szept. 30-án tehát dispenzáció útján, feleségemmel: Kolosvári Erzsébet volt diakonisszával házasságot kötöttem, a Szilágyi téri templomban esküdtem és azonnal nászútra keltünk Feketepatakra. Feketepatak az elszakított csehszlovákiai területen volt. Előzőleg nem ismertem, még hírét sem hallottam. Nem is tudtam, miképpen gondoltak arra, hogy meghívjanak. Később hallottam meg, hogy Benkő Viktor, a volt sárosoroszii lelkész beszélt előttük rólam s a beszélgetés után, annak hatása alatt határozták el, hogy szerencsét próbálnak velem. Feketepatakon erősen rajtahagyta a kommunizmus a nyomát. A tüzes, gyorsan cselekvő cseh 71
