Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Beregi Egyházmegye
es BEREGI EGYHÁZMEGYE so azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, akik nem vérből... hanem Istentől születtek. Ettől kezdve nem becsületből, hanem kiválasztottságom és elhívatásom mélységes átérzésével, minden baj közt boldogan és Istenek hála, nem kevés áldással futottam a lelkészi pályát. Megtérésem után azonnal beléptem a Fehérkereszt egyesületbe és annak agitatív tagja lettem az ifjúság között. Biberauerrel karöltve megszerveztük Kolozsváron a Kékkereszt antialkoholista egyesületet. Személyesen szedtük össze a szegény alkoholistákat, velük fogadalmat tétettünk, aztán kitartó munkával, nagy odaadással, a legtöbbször nagyon züllött családjuk körében is gyakran meglátogattuk, ellenőriztük, szeretettel, az ige hatalmával igyekeztünk bennük egész életükre kihatóan rendet csinálni. Már több mint 40 ilyen fogadalmat tett alkoholistánk volt. Mesteremberek, földművesek, piaci kofák, csak az intelligencia közül nem került egyetlen egy sem. Az oktatásunkra bízott gyermekek közt vasárnapi iskolát létesítettünk. Polgári, felső leányiskolában tanítónőképzőben, kereskedelmi akadémiákon és minden más társadalmi érintkezésünkben igyekeztünk Krisztus királyságát elfogadtatni. Szász Gerő kolozsvári lelkész és generális nótárius azonban, aki délelőtt 11 órára már rendszerint erősen beszeszelt, munkánkban nemcsak személyesen érintve érezte magát, hanem az erdélyi ősi vallásosság sérelmét látta, bennünket vallásos őrjöngőknek, futó bolondoknak minősített, akik az iljúság lelkiéletét veszélyeztetjük és eltávolításunkat követelte. Abban az időben, az u.n. liberális kor virágzásának tetőpontján, még általában nagyon féltették az ifjúságot az Isten igéjének komolyan vételétől és az volt a közvélemény, hogy jobb, ha az ifjú kitombolja magát. Szász Domokos püspök éles szeme azonban látta, hogy a kétkulacsos rationalizmus hova vezethet és fejvételünk követelését úgy oldotta meg, hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta is megmaradjon: nekem eltávozásunk esetére felajánlotta a marburgi és berlini stippendiumot, Richárdnak a genfit, azzal a kikötéssel, hogy külföldtől való hazajövetelünk után Erdélyben foglalunk lelkészi állást. Biberauer nem fogadta el a stippendiumot, azzal indokolva, hogy szülei jó anyagi viszonyok közt élnek, így szegényebb fiú elől nem veheti el. Én vártam a stippendiumra októberig, amikor megkaptam a marburgi egyetemi tanács határozatát, amely a stippendium kiadását németnyelvű vizsga letételéhez kötötte, amelyre német nyelvi ismereteim fogyatékossága miatt nem mertem vállalkozni. Az volt a híre, hogy ezt a határozatot a szászok imputálták, de az is lehet, hogy más, mert előzőleg sohasem kívánták a német nyelvű vizsgát. 1897. nov. 1-én pályázat útján hajdúszoboszlói s. lelkésszé lettem Zsigmond Sándor lelkész, esperes, egyh.ker. főjegyző mellett. Itt megismertem egy alföldi nagy gyülekezet és az egyházmegye adminisztrációját. Főnököm szigorú szeretettel kezelt. O is úgy gondolta, hogy bolond vagyok egy kicsit, mert eltiltott minden baptistáskodástól, amint ő az evangelizációt nevezte. Szerinte a magyarnak hajlama van a 63
