Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Beregi Egyházmegye
«5 BEREGI EGYHÁZMEGYE so őket, jöttek kielégítő számmal. Az asszonyokat szintén külön alkalomra, ének gyakorlásra szólítottam fel, nagy érdeklődésre találtam. Mind két esetben, bibliaolvasást és népies felolvasást is tartottam. így, fokozatosan a helyes éneklés rányitójává leszek. Nagy hatású eszközzé lesz célom előbbvitelében, a már jól megismert ifjakból és férfiakból összeválogatott énekkar megszervezése. Az első sikerek nagy hatásúak a gyülekezetben, magam is igazán örülök neki és hálás vagyok a jó Istennek, hogy engem ez úton is elindított, sőt mindig nagyobb léleképítő és nemesítő tervekre lelkesített. Eszembe juttatja egy tanáromnak, hozzám intézett kedves, váratlan szavait, amikor egy főiskolai énekkari szereplésünk után, Zoványi Jenő nagytiszteletű úr, iskolakerti sétája közben magához int és ezt mondja nékem: „Tudja-e tiszteletes úr, hogy ön oly kincs birtokában van ének és zene szeretetével, amely önnek igen sok megbecsülést szerez lelkészi életpályáján, ha nem rejti azt véka alá. Meglássa, mennyi szépet és jót gyümölcsöz ez, gyülekezete és önmaga számára.” - Akkor nem is gondoltam, mennyi igazat hallottam, e rideg, nehéz természetű s különös elvű tanárom ajkáról. A helyes éneklés gyülekezetemben, valóban nem váratott sokáig magára, úgy, hogy az elhalálozással megürült kántortanítói állást elnyerő tanító egészen könnyű ének-vezérségre talált. Az énekkar természetesen, nemcsak egyházi és vallásos, hanem világi ének tanulással is foglalkozott. A sok szép búsongó és vidám magyar népdal, erősítő, összefogó lánca lett a magyar testvéri együtt érzésnek, itthon úgy, mint a dalosversenyeken. A hazaszeretet érzése is ott fénylett a dalokon és ott uralkodott a dalversenyzők szívében. Beregszász 1934, Munkács 1935, Ungvár 1936, Huszt 1937, de különösen legutóbb ismét Munkács 1938. pünkösd másodnapja, felejthetetlenné vált ránk nézve, de versenytársaink és a hallgatókra nézve is. Amikor Karunk jeligéje, e szöveggel felzeng: „Szivet rázót, lelkesítőt, zengjen el a dal, zengjen a dal, - szabad, békés, boldog időt érjen — boldog szebb jövőt érjen, a magyar.” Mindenki figyelem és meghatottság - , majd felsír a Vörösmarty: ’’Vén cigány”-ja - a Méder-Ivánfy: „Kuruc dalok” s végül Huber K. „Szabadságdal”-ának utolsó végsora, hogy: „éljenek...éljenek...éljenek a magyarok!” - ...nagyhatásuak... felejthetetlenek ezek... Ezek úgy beletartoznak az én életírásom soraiba, mint azok az Isten dicsőségét hirdető szíveket, lelkeket bátorító igehirdetéseim, amelyekkel, alázatos lelkemmel, tudásom szerint, szolgálni kívántam Istenemnek, Krisztusomnak. Amint tehát az elmondottakból kitetszik a cseh megszállás alatt, egész működésem a magyar kisebbség és a magyar nemzeti eszme szolgálatában állott. Ezt munkáltam, első sorban feleségemmel és egész családommal együtt. Csendesen, de active, minden magyar munkában részt vettünk. A megszállás alatt, különösen, minden tél folyamán falunkban magyar, kulturális irodalmi és történeti népnevelő előadást rendeztünk. Ezeken 35
