Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Érmelléki Egyházmegye
C3 ÉRMELLÉKI EGYHÁZMEGYE eo magyar református egyház iránti ellenszenve dacára is megnyerte. A perben kifejtett túlfeszített munkán kívül nagy gondot okozott az az üldözés és meghurcolás, amelyben a belmissziói és egyházépítő munkásságom miatt az egész megyében hírhedt piskolti csendörség által részesültem. Mindezeknek dacára a piskolti református egyház a veszedelmes perektől megszabadult, iskoláit megújíthatta, amelynek támogatásához én is fizetésem megtakarításával néhány éven keresztül összesen 26,000. lei-vei járultam hozzá. Első gondom volt, hogy az iskola ne legyen veszélyeztetve, s így inkább laktam az összedüléssel fenyegető régi parochiába. Piskolti lelkészi állásom elfoglalása után, 1936. november 17-én házasodtam meg újra. Feleségem szentmihályi Varga Eleonóra, református vallású, Marosvásárhelyi születésű. Született 1898. június 16-án. Apja Varga Vencel volt pénzügyi főellenőr, anyja Schmies Jozefa. Feleségem is érezte a román hatóság üldözését, mivel reáfogott román ellenes cselekmények és öntudatos magyar viselkedése miatt, őrsről-őrsre hurcolták egészen Zilahig. Nagy utánjárással és áldozatok árán sikerült úgy Őt, mint az akkor elhurcolt Kassay József piskolti kántortanítót és Nagy Sándort, piskolti szegény hívünket kiszabadítani. Az örökös zaklatások, meghurcolások és hadbírói tárgyalások, úgy lelkileg, mint anyagilag nagyon megviseltek bennünket. Egy újabb hadbírói tárgyalástól szabadultunk meg az örömteljes felszabadulás által. Ekkor új feladat várt volna reám, mivel időközben összeomlott a rozoga parochia, s így a tanítóhoz kellett költözni. De az új parochia építéssel sajnáltam megterhelni a sokat szenvedett népet, s ezért elfogadtam Bakos József, asszonyvásárai kollegámnak csere ajánlatát, aki azzal bíztatott, hogy egyelőre nem kell építeni, mivel házat szándékozik Piskolton venni. A csere megtörténte után 1941. április 1 -én asszonyvásárai lelkipásztor lettem. Itteni eddigi munkásságom a hívek között a régi időből keletkezett ellentétek és viszálykodások megszüntetése, amelynek folytán az egyház, úgy lelki, mint anyagi építő tevékenysége lehetővé vált. A lelki gyógyuláson kívül, nagy részben állami támogatással, először a leány iskolában, más évben pedig a fiú iskolában nagy javítási munkálatok történtek. Hátra vannak még a templomi és parochiális javítások. Ez az egyházközség is a nehezebbek közé tartozik, mivel lakossága, illetve hívei ősi időktől kezdve maguknak való, anyagias gondolkozású emberek. így az egyház anyagi építő munkáját csak elővigyázatosan, és fokozatosan lehet előbbre vinni, mivel az adó megterhelés rossz hatást váltana ki. Annál inkább, mivel a római kathólikus egyház hívei úgyszólván semmi egyházi adót nem fizetnek. De a presbitérium és a hívek amióta látják lelkészük fáradozásait és áldozatát is, azóta több érdeklődést tanúsítanak egyházukkal szemben és a jelenben csendes jó emberek kezdenek lenni. Az egyházhoz tartozó Véd és Fancsal tanya érdekében is közben jártam, hogy az állam ref. tanító, vagy tanítónő alkalmazásával iskolát állítson fel. Az 183
