Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Békés-Bánáti Egyházmegye
03 BÉKÉS - BÁNÁTI EGYHÁZMEGYE so Szorosan véve talán ez nem is tartozik hozzá feladatomhoz, mikor önéletrajzot akarok írni, azonban ezek után tudom megérteni, hogy én nem a halálból jöttem vissza, hanem Isten küldött, kinek célja van életemmel, melyet igyekszem úgy felhasználni, hogy az méltó lehessen az O dicsőségéhez és azt a néhány talentumot kamatostól adhassam vissza ismét egykor az Ő kezébe, ahonnan vettem. Ahogy most vissza emlékszem gyermekkorom éveimre, meg kell állapítanom, hogy életem telve volt szenvedéssel, lemondással és küzdelemmel. Elemi iskoláim a szentesi református népiskolában végeztem. Mikor a IV. elemit elvégeztem, mindenképpen az volt a feltett szándékom, hogy középiskolába megyek, azonban egyelőre ez kivihetetlen volt, szüleim anyagi helyzeténél fogva. így folytattam tanulmányaim az V. osztályban, de titkos gondolatom továbbra is a középiskola maradt. Szüleim látták a szomorúságom, tanítóm is beszélt velük, melynek eredménye az lett, hogy a következő év folyamán egyházi segítség által beiratkozhattam a szentesi állami reálgimnáziumba. Úgy éreztem ekkor, hogy nálam nincs boldogabb ember a világon. Nagy örömöm és boldogságom a IV. osztály elvégzése után ismét vészes felhő igyekezett elborítani. Nem volt pénze az édesapámnak és minden áron inasnak akart adni, nem akart semmiképpen beíratni az V. osztályba. Én sírtam és azt mondtam, inkább megszököm hazulról, de nem leszek inas, nem is bírom, hiszen gyenge szervezetű vagyok, meg azután én tanulni akarok... Mivel édesapám nem lehetett meglágyítani, az egész két hónapi vakáción eljártam dolgozni kőmívesek mellé, majd mikor ezt nem bírtam a vasúthoz füvet tisztítani a sínek között. Istennek legyen hála, édesanyámnak sikerült rávennie az apámat, hogy egyezzen bele tovább tanulásomba, hiszen nem kell a pénze. Eleinte nem akart, folyton azt hangoztatta, hogy nem akar „urat” nevelni belőlem. Ez olyan rosszul esett nekem, hogy talán sohasem felejtem el. Hiszem, hogy nem akart rosszat az apám ekkor sem, nem is haragszom most már érte, de eszembe jut, talán a sírig. Mikor így sikerült folytatnom zökkenő nélkül tanulmányaim, elérkeztem az érettségihez, megjegyezni kívánom mellékesen, hogy közben minden nyáron a vakációm testi munkával töltöttem el, hogy megkereshessem a beíratási díjat és a könyveket. De nem szégyellem és nem szégyelltem akkor sem, legfeljebb akkor fájt egy kicsit, hogy barátaim mentek nyaralni, fürödni, nekem pedig reggel 6-tól, este 6-ig dolgoznom kellett. Mikor haza megyek még mondogatják ma is néhányan: emlékszik-e tiszteletes uram, hogy velem 108
