Szabadi István (szerk.): „Szorultságomban - tág tért adtál" Balla Árpád református lelkipásztor hagyatéka -Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 16. (Debrecen, 2012)
„Péntekhegyi levelek”
jöttek a kérdések egymás után: Elvégezték-e az őszi szántást idejében? Milyen a vetésterület? Hogy áll a tavaszi szántás? Van-e búza vetőmag? Mennyit jövedelmezett a dohány holdanként?... És így tovább! Csöndesen felelgettem nekik mindaddig, míg végül kifáradtak a kérdezéssel - és elbocsátottak. Kaland? Hát igen! Úgy látszik, ők már bennünket - lelkipásztorokat - afféle eklézsiális agronómusoknak néznek, egyházügyi vicispánoknak, falusi politikai inspektoroknak, esetleg besúgóknak. Idáig jutottunk hát egyházkormányzatunk bölcsessége révén! De hát, kik is vagyunk mi az ő szemükben? Lelkipásztoroknak nem nézhetnek bennünket. Hiszen Marx a kommunizmus ősapostola a vallást ópiumnak, Lenin, az oszlopapostol meg pálinkának tartotta. Sztálin pedig nyíltan a nép ellenségének ismert és hirdetett minden vallást. Aligha feltehető, hogy e kiválóságok magyarországi epigonjai úgy tekintsenek reánk, mint akikre csak és kizárólag az élő Isten élő Igéjének hirdetése biztatott. Valahová viszont tenni kell bennünket. A totális likvidáció egyházi vonatkozásban Magyarországon - nem volna megoldás. Magyar népünk - bár sok vallási tradíció terheltségével - mégis hisz az élő Istenben és tiszteli az evangéliumok Jézus Krisztusát. Ezért elfogad bennünket a lelkek pásztorának. Másfelől egy generális egyházi likvidáció - Nyugat közelségében aligha volna kifizető dolog. Múzeumba nem tehetnek, lomtárba nem lökhetnek, szegre nem akaszthatnak - tehát: megtűrnek. Mint megtűrteket aztán igyekeznek kihasználni. Mi mindenre használta már a rendszer a magyar református lelkipásztort! Néhány tucatnyi palástos hajcsár végigsuhogtatja hátunkon a vörös evangélium korbácsát, az engedelmességi theologia tantételeivel elkábítja lelkünket és agyunkat - s úgy gondolják, van a markukban egy mindenre kapható janicsárhad. Nem vagyunk se munkások, se parasztok, se értelmiségiek - az ő szemükben. A megtűrtek, a kisemmizettek, a szajhák rendjébe tartozunk. Elértük a XX. század derekán azt, amiről Pál énekel: a világ szemetjévé, a világ söpredékévé lettünk! Az AEH ablakaiból így látszik a magyar református lelkipásztori élet nagy kalandja. Mégse panaszkodunk! Az AEH palásttalan és palástos cselédei felé csöndesen mondjuk: „ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái: ...mint ostorozottak és meg nem ölettek... mint szegények, de sokakat gazdagítok, mint semmi nélkül valók és mindennel bírók”. Péntekhegy, 1955. március hó 72
