Szabadi István (szerk.): „Szorultságomban - tág tért adtál" Balla Árpád református lelkipásztor hagyatéka -Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 16. (Debrecen, 2012)

„Péntekhegyi levelek”

megtestesítője volt kora uralkodó politikai eseményének. Talán Szentpéteri Kun Béla volt az egyetlen, aki rendkívüli jogi tudás mellett, hitben járt és nem politikai álruhában. Az egyház nyomorúságai között ott sötétlik, hogy mindig igyekezett belekapaszkodni az állandóan szint változtató politikai élet éppen felszínen lévő exponenseinek a kezébe.

Ez történt Erdei Ferenc 1951 -beli megválasztásánál is. Olyan embert kellett a magyar reformátusság tömbjét magába foglaló Tiszántúl főgondnoki székébe ültetni, aki tökéletes kifejezője volt az akkori államhatalmi rendszernek. Erdeinél alkalmasabb férfiú erre a tisztségre - akkor - nem volt. Székfoglaló beszédében, 1951. április 26-én, ezt a politikai küldetést így fejezte ki: „A veszély, amire szüntelen éberséggel kell figyelmeznünk: nehogy az egyház az épülő új világ által kiszorított elemeknek, a letűnt rendszer uralkodó osztályainak politikai fedezékévé váljék. Ez a veszély állandóan fenyeget és ez lényegében az egyházi reakció, a klerikális reakció kérdése.” Ezzel a „prelúdiummal” megkezdődött a legkíméletlenebb osztályharc - az egyház falain belül is. A magyar parasztság sok sebe mellett ott égett az egyházi megkorbácsoltatás, kiközösítés szégyenbélyege is. És ez - Péter János mellett - Erdei Ferenc műve volt.

Az októberi események az ő evilági pozícióját is megrendítették. Allamminisztere lett a „hazaárulónak” mondott Nagy Imre-kabinetnek. Nem csoda, ha egy időre börtönbe került. Kiszabadulása után megkezdte újból a „helyezkedést”. A közéleti visszatéréséhez az első lépcsőfok: a tiszántúli kerület főgondnoki széke. Harcoljon az egyház ún. ellenforradalmi elemei ellen. Ha győz, - majd helyet talál az újból fénylő vörös csillag alatt.

Péntekhegy, 1957. I. 31.

427