Szabadi István (szerk.): „Szorultságomban - tág tért adtál" Balla Árpád református lelkipásztor hagyatéka -Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 16. (Debrecen, 2012)
„Péntekhegyi levelek”
sága, megmozdultak a gyülekezetek. A „magyar vendéglátás” jeligére a legálmosabb presbitérium is felütötte a fejét. Magyar vendéglátás? - kérdezték a fehérnek hazudott egyre barnább kenyér és a típusételek gyűrött arcú hősei. Van még ilyen? Lehet még ilyet rendezni? Persze, persze eljön közénk a nagyvilág szeme meg a nagyvilág füle. Kicsit fellibben a vasfüggöny. Ha pedig így lesz, akkor legyen hát hetedhét országra szóló dinom-dánom! Ne maradjon ki ebből egyetlen valamire való református eklézsia sem. A zánkaiak értették meg legelsőként a magyar vendéglátás varázsigéjét. Kitűnő bor terem a zánkai dombokon. Azt adunk amink van! - kiáltották a fellelkesült zánkai presbiterek és megajánlottak 15, mondd és írd: tizenöt liter bort kedves vendégeink magyaros vendéglátására. Egyelőre egy ékes levél papiros-hordójában csurgatták a zánkai nektárt s ezt a különleges kádár-remekművet elküldték a Konventre. Bomba erejével hatott a zánkai nedű híre. Nosza, gyorsan bele az Útba! Hadd olvassa ország-világ, készül a Központi Bizottság magyaros vendéglátása. Borban az igazság! - sóhajtották erre a szabadbattyániak s ők is megtanakodták a magyaros vendéglátást. Ha borban az igazság, - márpedig ki merné ezt megcáfolni? - ők is megajánlottak 25 liter bort. Summa summarum: 15+25=40, vagyis negyven liter eklézsiális vinum csordogálásnak preludiumma köszönti kedves külföldi vendégeinket. Ha pedig bor, - akkor azt inni kell. Azt a zamatos, kesernyés zánkait. Meg azt a szökés savanykás szabadbattyánit inni kell! És itt koccintás közben a poharak kiürítése előtt kér szót a Péntekhegyi levél. Nem zavarni akarjuk drága vendégeink vidám torát. Még csak ünneprontók sem akarunk lenni. Ezzel a levéllel csöndesen és alázatosan engedelmet kérve, odatelepszik az önök asztalához a Névtelen Református Eklézsia. Poharat vesz kezébe. Töltenek neki is. Koccintunk. És iszunk. Micsoda íze van ennek a bornak? - kérdezik Önök. Hát én elmondom. Csak suttogva. Ne hallja senki! Tessék csak idehajolni egy kicsit! Ez az édeskés íz - eklézsiális borról lévén szó - annak a maradék evangéliumnak az íze, ami még rejtve, lopva megmaradt a gyülekezetben. Esztendők óta próbálják a magyar református theologia pincemesterei meghamisítani az evangélium édes ízét. Még eddig nem sikerült. Ugye jó ez a bor? Ez a különleges piros szín? Nem, nem a forradalom színe. Nem is a felénk oly divatos lobogók selymének a vetülete. Mi, magyar református gyülekezetek ebben a piros színben a vérnek színét látjuk. A Megváltó vérének a színét, amelyet nem engedünk átszínezni, átmásolni. Ha felemeljük a poharunkat, mi még mondjuk-halljuk: „ez az én vérem”, az én vérem! 371
