Szabadi István (szerk.): „Szorultságomban - tág tért adtál" Balla Árpád református lelkipásztor hagyatéka -Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 16. (Debrecen, 2012)
„Péntekhegyi levelek”
1590 (Dr. Kováts J. Istvánnak) Főtiszteletű Uram! Engedje meg, hogy az egykori tanítvány, hálával és tisztelettel hajtsa meg írótollát a nyugalmazott professzor, Ön előtt. Nem valami évforduló határkövénél történik a tisztességtétel. Nem a hivatalos egyházkormányzat jeladására járul Ön elé az egykori diákja tisztelgésében a református lelkipásztorok népes serege. Nem is valami népszerű dolog napjainkban Kováts J. Istvánt köszönteni, akit jelenlegi egyházkormányzatunk - oly sok tanítványával együtt - a hallgatás vidékére száműzött. Mégis, meg kell történni e köszöntésnek, mert annak elmulasztása a cselekedetté vált evangéliumot, a valósággá vált krisztusi jótéteményt rejtené el. Kérem, engedje meg, hogy sok száz kilométer messzeségből, a régi diák egy szót mondhasson Ön felé. Ezt a szót: Köszönöm! - Miért? Azért a pénzesutalványért, amelyet visszaküldött Ön a Lelkészi Nyugdíjintézetnek, 1590,- Ft-ot, vagyis azt a többletet, amennyivel a jelenlegi egyházkormányzat az Ön nyugdíját felemelte! És azért az indoklásért, amely e visszaküldött összeget kísérte. Amint idáig elhallatszott, így hangzott: Addig nem fogadhatom el, amíg a többi nyugalmazott református lelkipásztor nyugdíját nem rendezik. Ftű Uram! Szabadjon most, mély és igaz hálával azt mondani, sok egyházjogi, szociológiai, közegyházi tanítása között - ez volt a legszebb és legnagyobb tanítás! Vagy: ez a Korona, amely egybefoglalja minden eddigi tanítását. A szóban mondott leckék, tanítások a siető Idő múlásával elszállnak. Ez a tanítás azonban odaíródik a mai lelkipásztori generáció szívébe és odakívánkozik az egyháztörténet fénylő lapjaira. Nemcsak a szolidaritás, a többi nyugalmazott lelkipásztorral való sorsállás ád e rendkívüli jótéteménynek jelentőséget. Megszólal abban szerényen és csendesen, de bátran és határozottan az ellenállás lelke a jelenlegi zsarnoki egyházkormányzattal szemben. Megkondul most körülöttem régi tanításaiból kettő: „a mankón járó egyház” és a „gerincnélküli lelkipásztor”. Köszönöm, hogy a mankó-nélküli egyházért ma is töretlen gerinccel harcol és valamikori tanításait élete példájával pecsételi valósággá. Az egyházi mankó - mai egyházkormányzatunk kezében - Kain-bottá egyenesedett. A gernicnélküliség pedig közegyházi létformává minősült. 245
