Szabadi István (szerk.): „Szorultságomban - tág tért adtál" Balla Árpád református lelkipásztor hagyatéka -Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 16. (Debrecen, 2012)
„Péntekhegyi levelek”
az ember emberré, Istenképűvé, a Teremtő Atya - nem „teremtő”, - hanem alkotó gyermekévé. Csakhogy a bolsevista ideológia leszaggatja az emberről az istenképűség jeleit. Legyen csak az ember: termelőeszköz, egy csavar a behemót államgépezetben. Nem a test és a lélek harmóniájából tevődik össze az emberi élet, hanem mozgó anyag az csupán. Puszta matéria s mindinkább tárgy, sem mint személy. Értéke mindössze annyi, amennyit termel. A folyton emlegetett szovjet ember nem egyéb, mint a XX. század gépembere. Magyarországon immáron tíz esztendeje vésik, kalapálják, faragják városon és falun ezt az elmechanizálódó emberi létformát. Másik jellegzetessége ennek a létezésnek: a gyűlölet létformája. A Lenin-Sztálin tanokban a legmegvetettebb fogalom: a szeretet. A legdöntőbb dolog viszont a gyűlölet. Az ótestamentumi „szeresd felebarátodat - gyűlöld ellenségedet” sokkal magasabban áll a bolsevizmus osztálygyűlöleténél. Amott: volt még felebarát-, a kommunizmusban csak elvtárs van. Az ótestamentumi nép legalább tudott szeretni, ha részlegesen és megosztottan is, - emez csak gyűlölni tud. A gyűlölet magvetésében szóródik szét a család. Nézd meg Jóskám, hány felé tört szét és szóródott el az Istentől összetartásra együvé rendelt magyar család! Ennek a létformának az eredménye, hogy szomszédok, munkatársak mindegyre messzebb kerülnek egymástól. - S itt van a kétfelé osztott világ: Kelet és Nyugat, amely között a vasfüggönyt a gyűlölet acéldrótjából szőtték. Ez a szörnyűséges létforma egyre jobban eluralkodik a mai szép Magyarországunkon is. A harmadik sajátossága ennek a létezésnek: a pusztuló létforma. Lehetne úgy is írni: a halál létformája. A vörös malomban felőrlődik a magyarság. Testében úgyszólván beteg már az egész magyar nép. Kórházaink zsúfolva, ideggyógyintézetek telve, orvosi ambulanciákon nincs pihenés. Lelkében oltogatja hitét a keleti szél. Kultúrájának - ennek az ezeréves kultúrának - a csonkjain dögevők rágcsálnak. Falu és város egy irtózatos hajsza: a munkaverseny lázában ég és pusztul el. Régi generációk vannak halálra ítélve azért, hogy az új nemzedék mihamarabb beállhasson kilúgozott aggyal, velőtlen gerinccel ebbe a halálos létformába. Mi itt a kilencmillió magyarok földjén így látjuk, ilyen sötétnek látjuk, s nemcsak látjuk, de éljük is azt a létformát, amit tíz esztendeje kényszerítettek reánk. Jó volna, ha megtanulnátok már az Igét: „Az igazság felmagasztalja a nemzetet” (Péld. 14:34). Péntekhegy, 1955. május hó 113
