Szabadi István (szerk.): „Szorultságomban - tág tért adtál" Balla Árpád református lelkipásztor hagyatéka -Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 16. (Debrecen, 2012)
„Péntekhegyi levelek”
idő ez?! Szeretnélek tetemre hívni Miklós benneteket mind, az egész egyházkormányzatot — vajon ti nem gonosznak érzitek ezt az időt? Amikor a bolsevizmus véres és istentelen árnyéka takarja be az egész országot, amikor a félelem lett úrrá hazánkban, amikor a létbizonytalanság meredélyein tántorog a magyarság - hát nem gonosz idő ez? A szeretet kiűzi a félelmet- olvassuk a Szentírásban. Nos, micsoda a bolsevizmus szeretete, amely oly fennen hirdeti: „legfőbb érték az ember”? Papíros-szeretet, propaganda szeretet, korbács-szeretet, vért-, verítéket-, könnyet sajtoló-szeretet. Minden együtt: gyűlölet! S ma Magyarország legfőbb nagyura: a félelem. Ezért hallgat a magyar nép. És némulnak el pásztorai... Templomi katedrákban aztán kinyílik a prédikátorok ajka. Jó azt is feljegyezni, hogy szószékeinken még 1955-ben is az Igét hirdetik a pásztorok. Mindössze egynéhánya rágja az egyházkormányzat-hirdette új theologiát. Meg is nézhetitek Miklós azokat a templomokat - akár Budapesten, akár Debrecenben, akár a legeldugottabb faluban! Ezekből a templomokból elfogy a gyülekezet és némaságra ítéli hűtlen-ajkú pásztorait. Legtöbb templomunkban azonban még bátran, félelem nélkül szól az Ige- bizonyságul arra, hogy a pásztorok nem lettek Moszkva béresei. Másutt aztán bezárul a pásztorok ajka. A tanácsházán - mit mondhatnának? A tsz-ben hogyan szólhatnának? Baráti körben is inkább a szemük, a kezük meg a hallgatásuk beszél. Persze, hogy megnémulnak az ún. lelkészértekezleteken is. „Ne higgyetek a barátnak, ne bízzatok a tanácsadóban: az öledben ülő előtt is zárd be szádnak ajtaját” - mondja a prófécia. Bizony igen nehéz ezeket az „ajtókat” kinyitni Miklóskám! Láthattad azt a legutóbbi értekezletünk alkalmából is. Miért szólalt meg - három atyafi kivételével - a lelkészkor minden jelenlévő tagja? Egyszerűen azért, mert az „ajtónyitás” legdurvább módszerét: a fenyegetést alkalmaztad. Ne tiltakozz! Odamentéi minden jelenlévőhöz és felkérted, hogy szólaljon majd meg, mert nagy baj lesz a hallgatásból. Udvariasan, finoman, kedvesen történt ez az „ajtónyitás” - de fenyegetés volt! Ne csodáld és ne örülj annak, hogy fáradtan, rekedten, csikorogva, kényszer alatt - megnyíltak az „ajtók”. Az a mindig hallgató lelkészkor - amelyik megtestesíti az egész magyar református prédikátori társaságot - néma ajkának megnyitásában mondta ki az Igét: „...gonosz idő ez”! Péntekhegy, 1955. május hó 109
