Szabadi István (szerk.): Itt viharzott át felettünk... I. Református lelkész-önéletrajzok Kárpátaljáról és Partiumból, 1942-ből - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 15. (Debrecen, 2008)
Arday Aladár, Nagyszalonta, Nagyszalontai em.................................................io Bácsy Gyula, Munkács, Beregi em
egyezni abba, hogy jelentsen be a Püspök ur segédlelkészének. Egy tál lencséért eladtam az örökségemet. 1936. júliusában szélhüdés félét kaptam. Ez a szélhüdés féle tünet 1938 tavaszán megismétlődött. Amint feltápászkodtam, újra meg újra nekidőltem a munkának. Ismét jártam az egyházközségeket, ébreszgettem a lelkeket az élő hit cselekedeteire. A KRSE taglétszáma már közel volt az 5.000-hez, amikor 1938-ban eljött a hazatérés. Betegen is túláradóan boldogok voltunk és túl sokat reméltünk a hazatéréstől. Azt hittük, hogy ha nem is honorálni, de legalább méltányolni fogják minden eddigi, sokszor majdnem erőnkön felülvaló küzdelmünket. Erősen hittem, hogy mivel önálló lelkészi jellegemnek minden kritériuma megvan, úgy az egyházkerület, mint az állam önálló lelkésznek fog elismerni. Hiszen kétségtelen volt, hogy 40 évi becsületes, rendes lelkipásztori szolgálat után nem segédlelkésznek választott meg az egyházkerület és ha nem is paróchus lelkész voltam, de mint intézeti lelkész önállóan dolgoztam szabályszerű dijlevél mellett. Rettenetesen szégyelltem a 40 évi szolgálat után a segédlelkészi minősitést, amit magyar testvéreim csak úgy magyarázhattak, hogy biztosan valami nagy fegyelmi vétséget követtem el és úgy lettem ismét segédlelkész. Kértem a konventet, hasson oda, hogy a m.kir. kultusz kormány állásomat ismerje el önálló lelkészi állásnak. Erre a kérésre, Bertók püspök urnák a kormányhoz tett javaslata alapján azt a választ nyertem, hogy a kultusz Miniszter ur úgy határozott, hogy szolgálatomat kivételesen segédlelkészi szolgálat gyanánt van módja elismerni. Tehát, amikor Munkácson hullt a kitüntetés és felsőbb iskolát nem végzett egyének kicsi politikai szolgálataikért megdöbbentően nagy méltóságot és fizetést kaptak, nekem, aki nemzeti szempontból is többet tettem, mint 10 más ember és majdnem 3 oklevelem volt, kivételesen meg kellett elégednem szolgálataim segédlelkészi szolgálat gyanánt való elismerésével. De nem tudtam megelégedni; annyival inkább, mert a mindenkinek meg nem magyarázható szégyenen kívül az a veszedelem is fenyegetett, hogy elveszitem a nyugdijjogosultságomat, mivel a magyar jogszabályok szerint a segédlelkészek nem nyugdijjogosúltak. Szégyeltem magamat, féltettem a kis családomat, akinek sem vagyont, sem meg nem gyanusitható nevet nem hagyhatok. Leirhatatlanúl szenvedtem. Épen Debreczenbe Révész püspök úrhoz és onnan Pestre akartam menni, hogy ezt az idegölő helyzetet feltárjam, de útközben szivroham ért és félholtan hoztak vissza Munkácsra. Felgyógyulásom előtt azt a tanácsot kaptam, forduljak Révész püspök úrhoz. Ha ő csak egy napra is elismertet a tiszántúli egyh.ker. missziói lelkészének, mivel Kárpátalján is meg a szlovenszkói kerületben is kerületi missziói lelkész voltam és azóta 41
