Sinai Miklós: Elmélkedések M. Minucius Felix Octaviusához - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 14. (Debrecen, 2008)

vallásnak? Mindezek ugyanis tisztán és becsülettel akkor illetik meg az istenek felségét, ha ők törődnek is velük, és ha a halhatatlan istenek törődésükből juttatnak valamit az emberiségnek. De ha az isinek nem képesek és nem is akarnak rajtunk segíteni, ha egyáltalán nem gyámolítanak bennünket, ha észre sem veszik cselekedeteinket, és ha semmi sincs, ami révén az istenek hatni tudnának az emberi életre, akkor mit ér, ha szertartásokkal, tiszteletadással és könyörgéssel fordulunk a halhatatlan istenekhez?

(ford. Havas László)

Ennek ellenére ez az irányzat nem kevésbé számos védőre és támogatóra talál minden időben. A rómaiak között első helyen van Lucretius, aki remek hat könyvével Epikurosz természetről szóló egész tanítását kifejtette. Alkalmasint az epikureusok közé lehet sorolni Plinius Secundust, a Természettörténet szerzőjét, és a gondviselés és lelki halhatatlanság ellenségét, Lukianoszt, a vallásokon gúnyolódó Diogenes Laertiust, s végül Celsust, akit Origenész cáfolt. Azonban egyetlen irányzat sem akadályozta jobban a keresztény vallás előrehaladását, mint ez, amely a bármely jelenlévő gyönyörökre csábította az emberi lelkeket, félretéve az istenektől való félelmet. A filozófiatörténetben az első rész, II. kötet, 2. könyv, XIII. fejezet.

Okfejtésében így folytatja Caecilius a következőkben: leljük örömünket az őrült és idétlen fáradozásban, hágjuk át alacsony voltunkat, tegyünk erőfeszítéseket a világ keletkezése kapcsán, amelynek a létét mégis testi dolgok kezdeményezték, hogy az atomok egymással összefutottak és egymással összegabalyodva és összekötözve testi sűrűsödéseket és összetapadásokat hoztak létre, de ebből azután az következik, hogy legkevésbé sem kell hinni abban, hogy isten ebben a világban létezik és munkálkodik és így tovább.

A véletlen összefutás meggondolás nélkül eltérő irányban és meggondolás nélkül tett vagy megengedett összefutás. A fortuitus a fors, fortis-ból jön, a fortuna és a fortuitus vaktában és meggondolás nélkül bekövetkező. Ugyanis a szerencse a régiek képzelete szerint vak, amennyiben az előtte lévő dologra néz. Innen Cicero az Istenek természete 3. könyv 36. fejezetében: boni fortuiti quid nacti sumus - valami véletlen jóra bukkantunk. Es Quintilianus a 6. könyv 6. fejezetében: fortuitam pugnam - véletlen összecsapásnak mondta a váratlant és előre el nem határozottat. így elmélkedtek az epikureusok is a világ véletlen keletkezéséről.

67