Sinai Miklós: Elmélkedések M. Minucius Felix Octaviusához - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 14. (Debrecen, 2008)

ultima placandis Manibus illa dies.

Áldozatot hoznak: neve róla Feralia napja

síri ajándéknak nincs helye már ezután.

(ford. Gaál László)

Valójában ez az áldozatbemutatás a diis Manibus (a jóindulatú halotti, isteni szellemeknek) február 14-én történt; a Feraliát akkor ünnepelték. Innen pedig a feralis melléknév olyasmit jelent, ami valamilyen módon a halottakhoz kapcsolódik; tristis (szomorú), dirus (kegyetlen), funestus (gyászos), exitialis (végzetes). így a cena vagy pompa feralis (halotti lakoma vagy menet) nevet a latin szerzők arra mondják, ami a végszertartás alkalmából történik. Plinius a Természettörténetben (16, 10) arbor feralis névvel illeti a szurokfenyőt, vagy a ciprust; ezeket a temetéseken szokták használni. És így ligna feralia (temetési fahasábok) azok, melyek a halottat tartják, vagy azok az eszközök, amelyek más vég- vagy betegség eszközéül szolgáltak. Ugyan azt olvassuk a kéziratban, hogy ceremonias fabulantur, de azt kell olvasni, hogy ceremonias fabulatur, így számban meg fog egyezni a főnév az utána következő igével (congruentia tribuit altaria). A coeremoniae itt, ahogy gyakran a latinoknál, isteni tiszteletet és szent szertartásokat jelent. Az altare (oltár) a pars pro toto synecdoché alapján látszik idekerültelek, hogy ugyanazt jelentse mint a cerimonia (szertartás). Egyébként a keresztek tiszteletére vonatkozó ezen vádra alkalmat adott azt is, hogy a korai keresztények meglehetősen korán a keresztjeiével, ezt ércből formálták ujjaikra, erősítették meg magukat. Tanú erre Tertullianus, aki a Katona koszorúja 3. fejezetében ezt mondja:

Ad omnem progressum atque promotum, ad omnem aditum et exitum, ad vestitum et calcatum, ad mensas ad lumina ad cubilia, et ad quamcumque conversationem frontem crucis signaculo ferimus. - Minden elindulásunknál és haladásunknál, minden belépésünknél és kilépésünknél, öltözködésünknél és saru-húzásunknál, asztalunknál, a mécseknél, a fekhelyünknél és bármilyen találkozásunknál homlokunkat a kereszt jelével illetjük. Egyébként amikor a keresztről beszélnek, akkora erőt tulajdonítottak neki, amelyet sajátosan semmi másról, csak a Kereszrefeszítettről lehetett mondaniuk, azaz ennek az isteni Megváltónak lehetett tulajdonítaniuk, mint ahogy Prudentius a Romanus vértanúban mondja:

Haec illa Crux, omnium nostrum salus, Romanus Inquit, hominum haec redemptio est.

Kereszt ez itt, mindannyiunk váltsága ez,

Romanus így beszél, üdvünknek záloga.

Nem lehet tehát csodálni, hogy a pogányok úgy gondolták, hogy a kereszt ezen fáit a keresztények tisztelni és imádni szokták.

121