Könyves Tóth Mihály: Emlékirat a Tiszántúli Református Egyházkerület életéről (1855) - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 5. (Debrecen, 1996)

III. rész Egyházkormánylat

Ily segélysürgetést, az autonómia épségben tartása mellett ily segélyelfogadást, úgy hiszem, józanul senki sem kárhoztathat. Ily segély utáni járás nem kapzsiság, nem hiúság szüleménye. Ez szükséges, természetes. És ennyiben dicsértessék s magasztaltassék mind az e.h.kerületi tanács mind a cultus minister eljárása.

Ámde a petitiót szorgalmazó egyházvidékek lelkészeinek épen nem ilyen szerény kívánságuk volt. Két tárgy van, a mi a lelkészek előtt iszonyatos s minden útonmódon lerázandó tehernek tekintetik; egyik hogy fizetéseiket hallgatóiktól kapják, s ennek beszedése bizon sok kedvetlenséggel jár; másik, hogy ..a papot a pópulé választja”, s ha megunja addig áskálódik és panaszkodik ellene, mig ki nem túrja. E két tehertől kívánt megszabadúlni a lelkészsereg, s örömest adta vólna az államkormánynak által, a más, t.i. az ekklézsia jogát, csakhogy neki tetszése szerént menjen dolga. A teher oly módoni könnyítését, mely már legtöbb ekklézsiáinkban divatozott, miszerént a kurátor szedte az egyházi tartozásokat s ez fizetett, még súlyosnak Ítélte, mert denique utoljára is egy parasztemberrel kell vesződnie a lelkésznek. Azon tanács pedig, hogy hivatalbeli hűség pontosság lelkesség s erkölcsi méltóság által előzzék meg az ekklézsia panaszát, még súlyosb teher volt. - Uram! bocsásd meg bűneiket ez embereknek. Pedig ilyen lelkészek számosán vóltak, kik nem hogy meg nem köszöntésk a pótléksegélyt, de még szidalmazták az államkormányt hogy csak pótlékot, és csak háromszáz forintig menőt ad. A több jövedelmű lelkészek sem vóltak az eljárással megelégedve, mert ők semmit sem kaptak. A képviseleti nagygyűlésen midőn a

322