Könyves Tóth Mihály: Emlékirat a Tiszántúli Református Egyházkerület életéről (1855) - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 5. (Debrecen, 1996)

II. rész Szertartási szempontból

célszerütlensége felett. Némelyek, s ezek között sok lelkészek is, a legnagyobb híjában valóságnak tartják a halotti prédikációt. Mások épen ezt tartják oly egyházi szertartásnak, mely által legsikeresben lehet hatni a gyülekezet erkölcsére, s vallásos életére. Némelyek oly nagy tisztességnek tartják, miszerént példabeszéddé vált "nem lesz belőle predikációs halott"; mások hitvány hízelgésnek, s a lelkész részéről csak pénzkeresetnek tekintik. -Egyéni tapasztalatim után én azon véleményben vagyok, hogy, mint minden szertartásba úgy a halottak feletti prédikációba is csak úgy lehellheti belé a vallás élő lelkét a lelkész, ha ettől önmaga keresztül van ihletve, s működésének mind irányát mind szellemét igazán ismeri. Legfőbb csalódásuk a lelkészeknek abban áll, hogy a temetési szertartást ők minden jelenlevők irányában oly naponkénti s megszokott eseménynek tekintik, minővé az ő előttök vált. Pedig, ha százszor volt is valaki egymásután temetésen, ezt annyira meg nem szokja soha, hogy ez mindennapi alakjában tűnjék fel előtte, midőn ő maga temettet. Engem, igazán szólva, testvéremnek s édesapámnak s feleségemnek temettetése tanított meg ezen tudományra, hogy a temetési szertartás, még rám nézve is, ki mindennap prédikáltam halott felett, oly szokatlan oly szivigható volt, mint ha ezen alkalmakkor voltam volna legelőször temetésen. A szív, mindig s minden emberben szív, ez meg nem tagadhatja magát soha, s akár szeretet akár gyűlölet lett légyen azon indulat, melyei valaki házastársához testvéréhez s.a.t. köttetett, a szív indulatai okvetlenül mozgásba jönnek, midőn valaki a hozzátartozói közzül egyiket vagy másikat temetteti.

272