Könyves Tóth Mihály: Emlékirat a Tiszántúli Református Egyházkerület életéről (1855) - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 5. (Debrecen, 1996)

II. rész Szertartási szempontból

belátták a reformált egyház buzgó tagjai, mikép a betegség és haldoklás oly kedélyállapotra juttatja a halandó embert, melyben a vallás vigasztalása kimondhatlan édes és bátorító, s a vallásos egyesületnek az egyháznak ily körülmények közötti szolgálattételc mind kívánatos mind hatályos. Ehczképest a reformált hitfelekezet egyházi szertartásai közzé azon eljárás is felvétetett, miszerént a lelkész meglátogatván a betegeket ezeknek lelki vigasztalást adjon az örök életnek vizéből. A visszaélésektől! félelem azonban oly nagy volt, hogy az egyházi szolgáknak kánonszerű leg mcgparancsoltaték, hogy a betegeknek - épen ellenkezőleg a római egyház azon szokásával miszerént a haldoklónak úr teste adatik - vagy teljességgel ne szolgáltassanak úrvacsorát, nehogy az úrvacsoravétel opus operatumnak tartassák, vagy ha szolgáltatnak, ugyan ez alkalommal abban többen is például rokonsági vagy szomszédsági tagok, részesitessenek; mint ezt az Ángol egyház szertartásaiból láthatni.

Tiszántúli egyházkerületünkben a betegek látogatására nézve vajmi keveset tett az egyház. Mindöszvc is ennyit, hogy azon vasárnapokon vagy innepeken, midőn a templomban kommunió volt, a templomi istentisztelet után lement a lelkész két három bejelentett betegnek házához, s a betegnek, s egy két körülte levő egyénnek úrvacsorát szolgáltatott. Némely helyütt megtörtént az is, hogy minden haldoklóhoz elhívták a lelkészt, s ez mindeniknek bármely időben úrvacsorát szolgáltatott. Ez utóbbi eljárás egészen pápistás, amaz alig több a semminél. - A debreceni ekklézsiában az egyház semmit de semmit sem tett a betegek látogatására nézve, s

269