Könyves Tóth Mihály: Emlékirat a Tiszántúli Református Egyházkerület életéről (1855) - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 5. (Debrecen, 1996)

II. rész Szertartási szempontból

tartotta ragadománynak, megüresiteni ő magát méltságos formájától évenként egyszer kétszer, s látogatást tenni a nép hangulatára olly erélyesen ható Kántornál. Miket itt egyénről említettem fel, ugyanazokat általánosságban - noha kissebb s nagyobb mértékben - majd minden Kántorokra nézve lehetett tapasztalni, kiknek egész hivatalköre csak az éneklésre volt szorítva, s kiknek erkölcsi magaviseleté egyházias és fedhetlen volt.

Nem fejthetnek ki ennyi erélyt az ollyan Kántorok, kik egyszersmind még vagy orgonisták vagy tanítók. A természet csak keveseket szokott minden áldásaival megajándékozni. Az emberek legtöbbjei szerencsések, ha csak egyetlen kitűnő ajándékkal is dicsekedhetnek. így az, ki igen jó orgonista, s az éneklés mesterségét is művészileg érti, nem bírván erős és olvadékony hanggal, nem felelhet meg a Kántori kötelességnek. Valamint az a másik sem, ki közkedvességű és sikeres tanító az iskolában, de lélekháboritó Kántor a templomban. Minden pályán, csak a müértő szakember képes teljesíteni, a pályakört kiegészítő s betöltő kötelességeket. Keserves tapasztalatból ismerik ekklézsiáink ez állítás igazságát, s ha nem tartanak külön egyéneket a kántori, orgonistái, s tanitói pályán: ennek oka a vagyonbeli szegénység.

A főiskolából kiment Rektorok s Praeceptorok tartoztak ugyan tudni az énekléshez, de azért a legnagyobb rész alkalmatlan vólt a Kántorságra. Igaz, hogy elvégezte mindenik a templomi szolgálatot, de lélek nélkül és szakmányszerűleg, kezdette s nyújtotta az éneket szokás szerént, a nélkül, hogy valaha eszébe jutott vólna, éneklés által emelni s buzdítani a gyülekezet vallásos

201