Könyves Tóth Mihály: Emlékirat a Tiszántúli Református Egyházkerület életéről (1855) - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 5. (Debrecen, 1996)

II. rész Szertartási szempontból

mások munkáira támaszkodtak, de ezeket könyvnélkül be nem tanulták jól, mind ezen sorba tartoznak; valamint az önmagukban nagyon bizakodók is. Az e félékre két igen excellens élcet hallottam. Kábái prédikátor Buday Antal azt szokta mondani: "ki a kathedrába készületlenül megyen fel: ott lakói meg keservesen; s ha a gyülekezet megindul s ellágyúl a beszéden: e megindulást egyedül a nemes részvétnek kell tulajdonító, mert keservesen szánja a szegény szónokot, kinek egész arckifejezését a kiülő kínok foglalják el." - Debreceni volt prédikátor Földváritól, kérdezte egy falusi prédikátor, "mikép győzi meg a hétköznapi bibliamagyarázattal együtt járó nagy munkát?" "Könnyű - válaszolá Földvári az improvisatorok egyik prototyponja- könnyű a bibliamagyarázatok eleje, de a végét sehogy sem leli az ember, s rendesen csak kettészakítja." - Mindenik észrevétel s éle nagyon igaz. Nem egy két prédikátort hallottam, ki egy darabig sokszor egész beszéde végéig igen szépen elhaladt; de itt aztán hirtelencsak, hanyatt vagy orrára bukott. Ollyan ezek beszéde, mint a szél-lapta, megyen megyen magasra, s ha kiszakad, kalimpázva esik le. Néha mint a sas a felhőkben merengnek, néha mint a fecske földszint járnak, s majd kicsapják az ember szemét. - Másik osztályba tartoznak a Felmondók, vagy recitálok, kik, a mások elmeszüleményeit jól betanulták, de szellemileg áthatva nincsenek, s mindig attól félnek, hogy vagy eltévesztik, vagy beleszakadnak. Valóban úgy jár szájokban a szó, mint a ki forró falatot kapott be, s hirteleni lenyeléssel akar segitni magán. Nincs bennök a Pythiai istenségnek legkissebb ihletése is; szinte hallja az ember,

143