Könyves Tóth Mihály: Emlékirat a Tiszántúli Református Egyházkerület életéről (1855) - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 5. (Debrecen, 1996)

II. rész Szertartási szempontból

készületlenül szónoklás, sokszori ismétlés után, a legjobb szónokot is elrontja. Fő dolog tehát kész beszédek elmondásában gyakorolnunk magunkat; ennélfogva leg fo-íobb teendőnk minél többszőr, s minél hibátlanabból és minél nagyobb gonddal. Írásba foglalnunk gondolatainkat: az irótoll legjobb s legsikercsb eszközlöie és mestere a szónoklásnak. Mert, ha a rögtönzött, s a mint nyelvünkre jött úgy el is mondott beszédet, könnyen legyőzi az elmélkedés és gondolkodás, ezt ismét felülhaladja, az egész gonddal ráfordított és szorgalmas megírás.- Ez nagyon természetes. Midőn gondolatinkat megiijuk: nem csak a tárgy minden részletei kerülnek elő az ész vizsgálása alá, előkerülnek az ezeket kisseb vagy nagyobb szabatossággal kifejező szók is; s miután a legcélszerűbbet kiválasztottuk, az öszves eszmét határozottan előterjesztő szavaknak helyét, egymásutáni következését olly módon jelöljük ki, melly által az elmondás hangzata, fülnek tetsző kellemes, s bizonyos zeneszerű bájt nyer. Ez az, a mi csudálatra ragadja, a szónok iránt a hallgatóságot; ezt pedig, gondos és szabatos Írásbeli gyakorlottság nélkül senki sem szerezheti meg. Ellenben az, ki magát hosszason gyakorlottá gondolatainak irásbafoglalásával: olly képességre jut, hogy mikor rögtönzött beszédet kénytelen mondani, ez, az Írottól csak nagyon keveset különbözik; - vagy, ha az előre írásba foglalt beszéden, körülmények módosultával, s talán esélyek véletlen előfordúltával, hirtelen változtatnia kell is: e változtatás fel nem tűnik, beszédén darabosság nem érzik, tóldás-fóldás nem látszik, hanem, mint az evezők által elindított hajó, folyvást halad, folyvást akkor is, midőn

127