Könyves Tóth Mihály: Emlékirat a Tiszántúli Református Egyházkerület életéről (1855) - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 5. (Debrecen, 1996)

II. rész Szertartási szempontból

maga-meghajtásán. - Nem eszményi, de tapasztalati s igy mindennapi és szőkébb körű értelmezés szerént, szónoknak cimeztetik, mind az, valaki, hallgatásra kellemes beszéddel, s a tárgy bebizonvitására és elhitetésére alkalmatos mondatokkal tud élni. Erre nézve elég, ha az ember természettől élesbelálásúnak van teremtve, tapasztalat pedig jártassá tette abban, hogy megérezze mintegy és nyomon kisérje, a hallgatóságnak - melly előtt beszél - gondolkozását, érzületét, véleményét, várakozását.

A szónoki pályára készülőknél, először is azt kell megvizsgálni "mi telik az ifjútól", miilyen a külseje s éhez mi illik; miilyen a szellemtehctsége, millycn a hangja s ennek hatálya, miilyen a nyelvének gördülékenysége? Ha belátja az ember, hogy az ifjú megüti a mértéket; buzdítására fel kell használni minden ingert. A tehetségtelent nincs miért ijjeszteni. Elég figyelmeztetni. Ha nem enged a jó szónak, majd enged akkor keservesen, ha a hallgatóság vagy kineveti, vagy a faképnél hagyja, vagy mindkettőt elköveti rajta. Nem baj, ha az ifjúban sok a tűz, túl-élénk a képzelő erő, dús a virágzat. Idő múltával ez hervadoz, az lassúdik, s a tűz pattogó szikrák nélkül, csendes lánggal fog égni. Nem tartja meg hosszú időig az életnedvet az, a mi nagyon hamar megérik. Csak az itt a fofö dolog, hogy az ifjú ió mestert válasszon, s mind azt, a mi e mesterben jó szép és dicső, kövesse; a mi fogyatkozás - netalán - volna benne, azt kerülje. Nagy gyarlóság, valakinek még fogyatkozásait is követni.

A szónoklásrai általános előkészület a Beszéd-gyakorlat. Jó szónokok, a sok jó szónoklás által válnak jó szónokokká. A

126