Egység, 2021 (31-32. évfolyam, 138-149. szám)
2021-03-01 / 140. szám
SMÚZ | A FŐSZERKESZTŐ LEVELE egység | 2021 MÁRCIUS 2 Előfizetés: www.fizetes.zsido.com Újságunk korábbi lapszámait a www. zsido.com/egység oldalon találja meg elektronikus formában. További információért hívja a 06 1 268 0183 -as telefonszámot. KEDVES OLVASÓ! Egy éve uralja életünket a koronavírus. Olyan szavakat tanultunk meg, amikről sosem álmodtuk, hogy valaha szükségünk lesz rá és úgy beszélünk a fertőzőképességről vagy az RNS alapú vakcinákról, mintha mind virológussá váltunk volna. Olyan kifejezések lettek a mindennapjaink részei, amelyekről úgy véltük, a múlt ködébe vesznek. Hiszen kijárási tilalomról, járványügyi intézkedésekről, egyáltalán, gyilkos járványokról ma már csak a történelemkönyvekben lehetett olvasni. Vagy mégsem? A 21. századi Európa közepén abban a hitben élhettünk, hogy védve vagyunk minden ilyesmitől. Demokráciáink, egészségügyi rendszerünk, tudományunk megvéd bennünket. A koronavírus azonban kihúzta lábunk alól a talajt: otthonainkba száműzött bennünket és elszigetelt a környezetünktől. Egy év alatt kiderült, hogy a világjárványnak csak az iszonyú emberveszteség az eredménye. Mára jól látszik, hogy a magány, az elszigeteltségből eredő depresszió, a szorongás épp úgy szedi áldozatait, mint a mára már ikonikussá vált, tüskés gömb formájú vírus. Ez pedig nem válogat, nem kíméli sem a fiatalokat, sem az egészségeseket, egyformán pusztítja az emberek lelkét és elméjét. A lányom hívta föl a figyelmemet egy érdekességre ezzel kapcsolatban. A héberben a karanténra az egyedüllétet jelentő bidud szót használjuk: דודיב . Ha azonban a két középső betű közötti rést kipótoljuk, vagyis, ha a dáled betű kinyújtja karját a váv felé, akkor megváltozik a szó és a magányból együttlét lesz: דחיב bejáchád . Egyre nehezebb felülemelkedni a saját gond jainkon és kinyújtani a kezünket mások felé, hogy megtartsuk őket. Meguntuk a zoomos ünnepeket, elfáradtunk a telefonkonferenciáktól és ha nem is valljuk be, egyre többször van elegünk a közvetlen családtagjaink folyamatos jelenlétéből is. Vágyunk az éltető emberi kapcsolatokra, a visszajelzésekre, a nagy közös nevetésekre és bizony a felszabadító, közös sírásokra is. Azt hiszem, találó kifejezés, hogy úgy várjuk a járvány végét, mint a megváltást. Nem tudjuk, meddig kell még bidud, elkülönülve lennünk, és mikor lehetünk újra bejáchád, együtt. Együtt, úgy igazából, fizikailag. Iskolában, munkahelyen, zsinagógában, ünnepeken. Mégis muszáj erőt venni magunkon. Telefonálni. Üzenni. Kinyújtani a kezünket azok felé, akik egyedül vannak – vagy csak fölvenni a telefont, ha csörög. Az együttlét kétirányú dolog: miközben másokat segítünk, magunkat is gyógyítjuk a kapcsolódással. Adjon az Örökkévaló erőt mindannyiunknak, hogy magányunkat együttlétre változtathassuk! Steiner Zsófia főszerkesztő
