Egység, 2021 (31-32. évfolyam, 138-149. szám)
2021-10-01 / 147. szám
KILE | KÖZÖSSÉG egység | 2021 OKTÓBER 26 amikor találkoztam egy fiatal magyar zsidó fiúval, aki két osztállyal felettem járt, úgy hívták, hogy Köves Slomó. Meséltem neki, hogy a dédapám magyar volt, és bár a szüleim és a nagyszüleim nem nagyon beszéltek magyarul, én büszkén mondtam neki, hogy van bennem magyar vér. Amikor befejeztem a jesivát, a Kfar Chabad magazinban kezdtem el dolgozni újságíróként, a feleségem pedig egy gimnáziumban tanított. Izraelben született három gyerekünk, ma már, hála Istennek, hét gyermekünk van, négyen Budapesten születtek. A nagyobb fiaim már jesivában tanulnak. Ott éltünk Izraelben, amikor egyszer csak felhívott Köves Slomó, és kérdezte, hogy lenne-e kedvünk Budapestre költözni egy próbaévre, hogy becsatlakozzunk az itteni judaizmus terjesztésébe. Mivel a jesivában megtanultuk a Lubavicsi Rebbe alapelvét, mely szerint bárhol is adódik feladat a zsidóság erősítésére, mennünk kell, ez bennünk volt: korábban Costa Ricán és Thaiföldön is végeztünk hasonló missziót. Akkoriban azon tanakodtunk a feleségemmel, hogy vajon hova is megyünk legközelebb, így Slomó hívása éppen kapóra jött. Elsőként megalapítottuk az Atid Klubot, amely fiataloknak szólt – az akkori tinédzserek ma már családos emberek. Mivel nagyon jó volt az első évünk, úgy döntöttünk, hogy folytatjuk Magyarországon. A második évemben a Nagyfuvaros utcába kerültem rabbinak. Akkor már beszéltem egy kicsit magyarul, és Streit Sándor elnök úr hívására én lettem ott az előimádkozó, a tóraolvasó és a vallási vezető is. Ez a helyszín a mai napig a BZSH egyik fontos zsinagógája, a szolgálat hatalmas élmény és fontos tanulási folyamat volt. Úgy érzem, hogy tudtam adni az ottani nagyon erős, nagyon szorgalmas és büszke zsidó közösségnek. Minden nap reggel és este volt ott ima. A szívem még mindig ott van és a mai napig visszajárok: amikor hétköznap nincs nálam ima, akkor odamegyek imádkozni, mert abból a közösségből mindenkit nagyon közel érzek magamhoz. – Mi az első zsinagóga-élménye? – Szerencsés vagyok, mert mióta az eszemet tudom, zsinagógába járok. Az édesapám Eilaton volt rabbi, kisgyerekként minden sábeszre magával vitt. Ott nőttem fel: ez a zsinagóga a 20 szefárdi mellett az egyetlen askenázi zsinagóga volt a városban. Azért is volt érdekes, mert a többnyire idősebb holokauszttúlélő ember között volt egy magyar holokauszttúlélő is, aki mindig mesélt a régi zsidó életről Magyarországon. Csupa szép történetet hallhattam tőle. Az egyik első konkrét élményem, amire emlékszem, egy Szimchát Torá ünnep volt: az apám próbált az öregekkel táncolni, sosem felejtem el, ahogy nekünk gyerekeknek dobálják a cukorkákat. – Azoknak, akik most hallanak először önről, mutassa be magát, és meséljen arról, hogy került Budapestre. – Engem a legtöbben Gliciként ismernek Budapesten – ez volt a jesivában a becenevem. Már több mint 10 éve élünk itt a családommal. Még a jesivában tanultam, A ZSILIPBEN CITROMBÓL LIMONÁDÉ LESZ Glici – így ismeri mindenki Glitzenstein Sámuelt, aki 2008-ban érkezett Magyarországra családjával – az EMIH rabbijaként nagy népszerűségnek örvendett a BZSH egyik fontos zsinagógájának rabbijaként is. Évek óta ő felel azért a kulturális és spirituális központért, amely most végre teljes egészében kitárja kapuit a 13. kerületi Újlipótvárosban. A Zsilip nem csak egy új fővárosi zsinagóga lesz: annál sokkal több. WALLENSTEIN RÓBERT INTERJÚJA FOTÓ: CSEH VIKTOR
