Egység, 2021 (31-32. évfolyam, 138-149. szám)
2021-06-01 / 143. szám
2021 JÚNIUS | egység 35 ÉCESZGÉBER pedig előfordult, hogy egy egész társaságot magamhoz öleltem, miközben csak két-három tagot ismertem közülük. Ezzel érkeztem el végre e cikk témájához. Meggyőződéses könyvrajongóként és régóta halott szerzők barátjaként igen viszontagságos életem volt, de egy bizonyos témakör mindig a többi felett állt. Ez az egyetlen társaság, melyet sohasem hagytam el és melynek tagjaival sohasem tudtam betelni. Ez pedig a régóta halott zsidó tanítók társasága. A rabbik, a Talmud bölcsei, az ő elődeik, vissza, egészen a Bibliáig és az utódaik, egészen napjainkig. A zsidó örökség és hagyomány régóta halott alakjaival nem volt mindig könnyű barátságot kötnöm. Többször előfordult, hogy egy-egy talmudi lapról előlépő rabbi mélységesen megsértette az érzékenységemet. Többször úgy éreztem, hogy egy-egy rabbi feleslegesen ködösít, túlságosan didaktikus, idegesítően szőrszálhasogató vagy a magánéletembe követel túl nagy beleszólást. Ezzel együtt sohasem nehezteltem rájuk. Sohasem éreztem úgy, hogy híján lennének a bölcsességnek vagy nagylelkűségnek. Sohasem utasítottam el a társaságukat. Vajon mi az oka annak, hogy ennyi időt töltök ezekkel a régóta halott zsidó figurákkal? A magyarázatot a Talmud Táánit traktátusának 5b. oldalán találjuk, mely egy beszélgetésről folytatott beszélgetést ír le. Jicchák rabbi és Náchmán rabbi együtt étkeztek, majd az asztalnál maradtak, hogy a Tórát fejtegessék. Jicchák rabbi megemlítette, hogy egyszer a következő, igen különös megjegyzést hallotta Jochánán rabbitól: „Jáákov ősatyánk nem halt meg”. Nem véletlen, hogy Náchmán rabbi is furcsának találta ezt. „Hát nem mondtak felette gyászbeszédet a gyászolók, nem balzsamozták be a balzsamozók és nem földelték el a sírásók?” – kérdezte. Nem is beszélve arról, hogy Mózes első könyve egyértelműen közli, hogy miután Jáákov betöltötte a 175. életévét, „behúzta lábait az ágyba, kimúlt és megtért népéhez” (1Mózes 49:33.). Jicchák rabbi egy prófétai ígéret felidézésével veszi védelmébe Jochá nán rabbi állítását. Amikor a zsidók a babilóniai fogságban szenvedtek, Jeremiás így szólt hozzájuk (30:10.): „És te, ne félj szolgám Jákob, úgymond az Örökkévaló, és ne rettegj Izrael, mert íme én megsegítelek a távolból és magzatodat fogságuk országából; visszatér Jákob, nyugodt lesz és gondtalan, és nem ijeszti senki”. Jicchák rabbi a következő tanulságot vonja le ebből: „Mivel a leszármazottai élnek, ezért ő is él”. Ezekkel a szavakkal Jicchák rabbi a Jochánán rabbi által is használt „ősatyánk” kifejezés mélyebb értelmére világít rá. A birtokviszonnyal azt jelentjük ki, hogy Jáákov ősatyánk létezése felett nincs hatalma a halálnak. Természetesen Náchmán rabbi is igazat beszélt. Jáákov ősatyánk ember volt. Az emberek pedig halandóak. Jáákov, az ember meghalt. Bebalzsamozták, eltemették és gyászbeszédet tartottak felette. Jáákov ősatyánkat azonban nem lehet pusztán a személytelen „ember” szóval jellemezni. Az emberek meghalnak. Az emberek, akik apákká lesznek, meghalnak. Az én apám azonban életben marad mindaddig, amíg én jelen vagyok, hogy megtestesítsem a belőle fakadó élő szellemet és a szent szikrát, amelyet tőle kaptam. Amikor a régóta halott férfiakra gondolok, akik folyamatosan, tü relmesen, csendesen várnak rám a könyvespolcomon – köztük Jáákov ősatyánk, Jáákov, az apám –, tudom, hogy a régóta halott zsidó férfiaknak igazságtalan előnyük van nálam nem-zsidó társaik felett. Ezzel ÉCESZGÉBER Az évek során azután újabb nyelveket sajátítottam el. Például a németet. De ez esetben is elsősorban az volt a célom, hogy olyan emberek társaságában tölthessek időt, mint Kant, Nietzsche, Rosenzweig és Kafka. Előfordul, hogy amikor egy olyan könyvet ajánlanak a figyelmembe, amelyről még nem hallottam, az első kérdésem így hangzik: „Életben van még a szerző?”. Ha a válasz igen, akkor udvariasan és bocsánatkérően azt motyogom: „Nos hát, nem igazán szoktam élő szerzők műveit olvasni”. A válaszom gyakran igencsak meglepi a könyvet ajánlót. „Igazán? És miért nem?” – kérdezik. Erre csak megrántom a vállam, és azt felelem: „Csak olyan könyvet merek a kezembe venni, mely már túlélte a szerzőjét”. Valószínűleg nincs szükség arra, hogy elmagyarázzam azt a szédítő, bódító, ájult hangulatot, amely eláraszt, amikor belépek egy könyvesboltba. Vagy hogy mit érzek, amikor a saját könyvespolcomra pillantok a dolgozószobámban. „Ó, kedves barátaim!” – kiáltok fel majdnem. Abban is biztos vagyok, hogy ők is pont ugyanígy éreznek velem kapcsolatban. Be kell vallanom, hogy természetesen előfordul az is, hogy egy hirtelen jött hangulatváltozás miatt a legszebb könyvespolc is egy vízszintes temetővé vál tozik és úgy tűnik, mintha a szerzők ne vei sírkőbe vésett gyászfeliratok lennének: „Itt nyugszik...”. Ilyenkor csupán egyet tudok tenni: összeszedem magam, oda sétálok a könyvespolchoz, leveszek egy kötetet és kinyitom. Nincs az a rosszkedv, mely ellen tudna állni egy nyitott könyvnek. A régóta halott barátaimmal töltött életemnek vannak jobb és rosszabb periódusai. Sikerült jól megismernem sok régóta halott férfit (és régóta halott nőt is, bár azért a férfiak vannak többségben). Szerencsés vagyok, mert egyes barátságok hosszú évekig vagy évtizedekig tartottak. Többször előfordult az is, hogy sokévnyi barátság után egyikükkel-másikukkal keserű szakításra került sor. Néha olyan mély volt a törés, hogy az adott szerző összes művétől meg kellett szabadulnom, még ha csak filléreket is kaptam értük. Voltak sötét időszakok is, amikor egy egész társaságnak kellett búcsút mondanom. Más, boldogabb időkben
