Egység, 2020 (30-31. évfolyam, 126-137. szám)
2020-01-01 / 126. szám
egység | 2020 JANUÁR 10 HOHMECOLÓ | EMLÉKEZÉS AZ EMLÉKEZÉS MOZAIKJAI Hónapok óta beszélgetek – a születő Sorsok Háza munkatársaként – holokauszttúlélőkkel, az embertelenség korának szemtanúival. Amint korábban is, évtizedek óta, munkáim során filmekbe fogalmaztam saját személyes hiányomat, elvesztett, meg nem ismerhető családtagok emlékét. Most ismét megadatott nekem – hál’ Istennek –, hogy az emlékezés ezerféle mozaikjából keressem meg a megtalálhatatlant, az elmondhatatlant. A sokféle emlékképben értelmezem magam és – reményeim szerint mások számára is – az örök gyász szívemben hordott üszkösödő sebeit. Megfogalmazom magam és gyermekeim számára is, mit jelent zsidóságom. Csodálatos emberek, megrendítő sorsok, Istenre függesztett tekintetek tükröződésében keresem magam és mindazt, ami az életem, a hitem, sokrétegű identitásom. Egy budai lakásban ülök. A beszűrődő napfényben kirajzolódik egy ezüst hajkoronájú asszony arca. Háta mögött a polcon szakadt szélű családi fotó, az egyetlen, ami maradt, előtte fekete kanócú gyertya, néhány nipp, könyvek. Kezét ölébe ejtve meséli történetét... keveredik sok ismerős eleme a zsidókat sújtó politikai folyamatoknak és a személyes epizódok felidézésének... Egymásra úsznak az arcok, tekintetek, a rettenetes történetek, a beszédes csend pillanatai. A múlt még megörökíthető pillanatai. Sok-sok ma még rögzíthető emlékezés, hiszen lassan elmennek a hiteles, sejtjeikben is a holokauszt tragédiáját őrző emlékezők. Ülök és hallgatom ezeket a gyönyörű embereket, és közben saját családom tragédiáját is megélem. Tanúságtétel ez az interjúsor – az egyéni és kollektív emlékezetnek ez az eleven emlékműve, amelyet még hosszú ideig fogunk készíteni – az emberiség egyik legmegrázóbb tragédiájáról. SÍREMLÉK – SZAVAKBÓL Eddig mintegy 120 órányi anyagot archiváltunk, 65-70 emlékezővel. Folyamatosan dolgozunk – Köves Slomóval és munkatársaival: folyamatosan éljük meg a holokauszt fájdalmát, a másod-harmad generációra nehezedő felelősségét annak, hogy el kell mondanunk, meg kell osztanunk az embertelenségnek ezt a soha nem gyógyuló fájdalmát, gyermekeinkkel és mindazokkal, akik hisznek az emberi mél tóságban. A fájdalom nem megosztható, de az együttérzés, az átélt sorsok tanulsága mégis meghatározó érvényű az új generációk számára. Tudom, a holokauszt legigazibb fájdalmáról csak azok tudnának beszélni, akiknek nem adatott meg, hogy beszéljenek. A túlélők emlékezése azonban örök mementó, örök figyelmeztetés kell legyen számunkra. Szavakból, gesztusokból épített sír és emlékmű a temetetlen halottakért és értünk, akik e pusztító korszak után TÖRTÉNETEK A PUSZTÍTÁS KOREOGRÁFIÁJÁRÓL A Sorsok Háza múzeum kiállítási anyagának részeként Surányi András filmrendező holokauszttúlélőkkel készít interjúkat. A munka nagy érzékenységet, empátiát igényel, ugyanakkor az újra meg újra meghallgatott tragédiák nagyon megterhelőek a készítők számára is. SURÁNYI ANDRÁS ÍRÁSA
