Egység, 2020 (30-31. évfolyam, 126-137. szám)
2020-07-01 / 132. szám
KILE | KÖZÖSSÉG egység | 2020 JÚLIUS 24 hogy az intézményeket felülről szokás létrehozni, mert a zsidó közösség nagy része nem képes az önszerveződésre. – Az EMIH önmagában alulról szerveződik, hasonlóan például ehhez a podcast-sorozathoz. Tehát én, amikor magyar zsidóként a saját és a közösségem tagjainak közös hitrendszerével hitelesen azonosulva többedmagammal megalapítottuk az EMIH-et, az maga volt az alulról jövő kezdeményezés, ráadásul onnantól fogva az összes projektünk, valamennyi intézmény megalapítása ebbe a sémába illeszthető. Az egy másik kérdés, hogy mondjuk egy magas színvonalú zsidó középiskolára jelentkezik-e egyáltalán igény. – Nem döngetik tömegesen az ajtót a szülők, hogy hova adhatnák a gyerekeiket... – Valóban, ez azonban csak az érme egyik oldala, hiszen a piacgazdaságban is a legtöbb dologgal éppen ez a helyzet, a keresletet gerjeszteni szükséges. Emlékszem, amikor az Óbudai Zsinagógát ötven év Csipkerózsika álom után újraindítottuk, hosszú cikkek jelentek meg arról, hogy kinek van erre szüksége, ráadásul Óbudán nincsenek zsidók, ugyan már, ki fog oda, a világ végére elmenni, az EMIH-nek csak azért van erre szüksége, mert a történelmiségét akarja hangsúlyozni. Folytathatnám... Ehhez képest jelentem, ez nincs így, és az óbudai, hál’ Istennek, időközben az egyik legaktívabb budapesti zsinagóga lett, és az azóta nyitott további imahelyekről is rendre ugyanez bizonyosodott be. Az ötödik lubavicsi rebbének van egy híres mondása, hogy egy zsidónak lámpagyújtogatónak kell lennie, aki meggyújt egy lámpát, és az emberek köré fognak gyűlni. Az a gondolat, hogy „zsinagógába szeretnék járni”, nem olyasvalami, amit az emberek hangoztatni szoktak, meg egyáltalán nem biztos, hogy tudják, mindez ténylegesen mit jelent. Nem beszélve arról, hogy nem mindegy, milyen zsinagógába megy az ember, ki vezeti, milyen ott a hangulat, úgyhogy ebben lehet sokkal optimistábbnak lenni, mint ahogy sokan mernek. Én merek optimista lenni, és szerintem mindig az bizonyosodik be, hogy végül mégiscsak el lehet érni dolgokat. – Mi az, amit a magyarországi zsidó ság egészét nézve, úgy érzi, fontos elérni? – Amikor 2011-ben elnökválasztás volt a Mazsihisz-ben, írtam az Egység be egy cikket arról, hogy szerintem milyen programra lenne szüksége a magyar zsidó hitközségeknek. Felvázoltam néhány dolgot arra vonatkozóan, hogy mire kéne nagyobb hangsúlyt fektetni. A legfontosabb, amit kiemeltem, az volt, hogy minél előbb el kellene indulni a gazdasági függetlenedés irányába. Következő, megkerülhetetlen teendőként az oktatási portfólió kiszélesítését jelöltem meg. Itt jegyezném meg, hogy egy jesiva létrehozásának is szükségét érzem, a következő tíz évben valamikor érdemes lenne erre sort keríteni. Harmadik pontként a kóser élelmiszerellátás feltételeinek a biztosítását említettem, és azóta, hál’ Istennek, ezen a téren is sok min dent elértünk. Jóleső érzés, hogy sikerült bizonyítanunk: a felvá zolt program nem a levegőbe szórt tételekből állt össze. – Adódik a kérdés: milyen tételek szerepelnének a következő tíz évet felölelő programban? – Valóban, itt az ideje egy új tízéves tervet felállítani, mert ugyan az intézményrendszer a megítélésem szerint csaknem teljes, azért legyünk őszinték, a felvevőképessége lényegesen nagyobb, mint amennyi le is van kötve ebből. Hogy úgy mondjam, van egy buszunk, amiben foghíjasok a sorok. A következő évtized kihívása, hogy ezt a nagy felvevőképességű rendszert fel is töltsük. Azt gondolom, hogy az előttünk álló tíz év talán legfontosabb feladata a kisközösségek létrehozása. Mindig az emberek interakciója teremti meg a közösségi létet, és a közösségi interakciókban a méretarányos ság na gyon fontos tényező. Ta pasztalataim szerint körülbelül 100-150 fő a rend szeres közösségi lét ideális köre. Ezért van az, hogy a 4-5 ezer fős zsinagógák nem szoktak működni, mert ott a személyes részvétel súlya elvész. Mindenki oda szeret kö zös ségbe járni, ahol ki tudja magát fe jez ni, ahol adni tud valamit, ahol fi gyelembe veszik. Röviden: ahol azt érezheti, hogy szükség van a je len létére. Az EMIH-nek jelen pillanatban nyolc ilyen jellegű közösség kialakítására áll a rendelkezésére saját zsinagóga. Ezek a Keren Or, a Zsilip, a Budavári Zsinagóga, Óbuda, a Vasvári, illetve Szentendre, Debrecen és Miskolc. Van továbbá két olyan zsinagóga, amely nem az EMIH-é, mégis EMIH-es rabbi végez benne szolgálatot. Ezek a Teleki téri és a Nagyfuvaros utcai zsinagógák. Ez így már összesen tíz szakrális tér, ráadásul most fog megnyílni, ha Isten is úgy akarja, egy új zsinagóga a Bocskai úton. Bár tudom, hogy megdöbbentően hangzik, meggyőződésem, hogy 100 hasonló zsinagóga is elférne Budapesten. Ha ab ból indulunk ki, hogy 50-100 ezer zsidó lehet a fővárosban, és leg feljebb 10 ezret fedtünk ebből, a Mazsihisz-nek pedig lehet úgy 10-15 zsinagógája Budapesten, még mindig marad további 80-nak hely. Azt szeretném, hogy ha tíz év múlva újra beszélgetnénk, már azt mondhatnánk, nem vagyunk messze a 100 elérésétől. Az elmúlt három évben négy közösségi központot nyitottuk meg, de évi 4-5 új imahely átadásáig jó lenne felpörgetni az aktivitást. Ennek két előfeltétele van, amelyek közül az egyik könnyebben megoldható, a másik már valamivel nehezebben. A könnyebben teljesíthető peremfeltételt az alkalmas helyszínek megtalálása jelenti. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a történelmi, ám ma már az eredeti funkciójuktól eltérően használt zsinagógákat preferáljuk. Itt azonban korlátokba is ütközünk, hiszen jóllehet van még pár ilyen Budapesten, de 80 azért nincsen. Mégis, szinte bárhol ki lehet alakítani működő közösséget. A
